“Kocsiból kémkedtem az iskolánál”

„Nálunk az elsősök beavatásának nagyon szép szertartása van, ami nagyban könnyíti a beilleszkedést a kicsik számára. Az én fiamnál legalábbis jól működött a dolog – mondja Ildi, egy harmadikos kisfiú anyukája. – Az egész úgy zajlik, hogy az iskolába először nem mi, szülők visszük a kicsiket, hanem az óvónők adják át őket a tanítónak. Az évnyitót az óvodában tartják, majd a végén együtt sétálnak át a gyerekek az óvó nénivel az iskolába. Így olyan, mintha nem szakadna meg semmi, hanem folytatódik tovább minden, csak új környezetben, új nevelővel. Nem volt sírás, simán beszokott a gyerek. Emlékszem, amikor én mentem elsőbe, mi a padban ültünk megszeppenve, a szülők meg a hátsó sorban ácsorogtak, még nálunk is jobban megijedve. És hát persze ez senkit se erősített meg lelkileg, anyám hátul sírt, én meg elöl, a padban.”

A szülők persze csak jót akarnak, pedig egyáltalán nem biztos, hogy segít, ha még hónapokig pátyolgatják a csemetéjüket. „A mi iskolánkban csak szeptemberben engedik meg a szülőknek, hogy az osztályteremig kísérjék a gyerekeket, utána már a kapuban kell elbúcsúzni, a gyerekeket pedig az osztályban negyed nyolctól már várja a tanító néni. Szépen kipakolnak egyedül, hamar megszokják az önállóságot – folytatja Ildi, de hozzáteszi, hogy azt még nem engedi, hogy a fia egyedül sétáljon el a suliba, pedig falun laknak, nincs nagy forgalom, ráadásul a gyerek is nagyfiúsodik. – Ákos már jelezte, hogy ciki neki, hogy anyuci kísérgeti, mert az osztálytársak többsége már egyedül jár. A kis csőrét is már a kocsiban odanyújtja, hogy ne a sulinál, a haverok előtt kelljen engem puszilgatnia. Jövőre viszont már a húga is kezdi az iskolát, így még egy darabig kénytelen lesz engem elviselni, szerencsére.”

Fennmaradt a buszon a kistesó

Sok gyereknek persze egész egyszerűen nincs más választása, egyedül kell eljutnia reggel a suliba. „Gyalog járok a munkahelyemre, és egyszer azt vettem észre, hogy egy kis elsős siet utánam – meséli Modróczky Mária, tatabányai tanárnő. – Meg volt illetődve, látszott, hogy még nincs hozzászokva ahhoz, hogy egyedül közlekedjen, és nagyon örült, amikor bevártam, és együtt sétáltunk tovább, pedig nem tanítottam, csak látásból ismerhetett. Később többször is találkoztunk, és ilyenkor együtt mentünk tovább” – mondja a pedagógus, akinek az iskolájában olyan is előfordult már, hogy a nagytesóra bízott kisebb gyereknek buszozás közben nyoma veszett. „Sokan a testvérükkel jönnek, a kicsiket gyakran a nagyobbakra bízzák, van, akire többet is. Nemrég történt, hogy egy nyolcadikos fiú, aki a kisebb testvéreivel buszozik reggelente, az egyik kicsit véletlenül a buszon hagyta. A kisfiú később szerencsére előkerült, de szegény bátyja jól megijedt.”

„Általában szokás és szoktatás kérdése, hogy a gyerek megbarátkozzon a tömegközlekedéssel vagy egyáltalán az önálló közlekedéssel – mondja Keindl Anita, tanítónő. – Idén szeptemberben lesz harmadikos az osztályom, és van egy kislány, aki már tavaly is egyedül járt a helyközi járattal a tizenöt kilométerre fekvő kisvárosból. Kezdetben néhány alkalommal elkísérte az anyukája, később már csak telefonon érdeklődött, hogy megérkezett-e a gyerek az iskolába. Aztán vettek neki egy mobilt, amin haza tud szólni, ha bármi van. A gyerekek gyorsan tanulnak, és sok mindenre képesek, ha mi, szülők is hagyjuk őket, ha megbízunk bennük, és el tudjuk engedni őket. Sokszor a gyerekek jelzik, hogy például szeretnének már egyedül hazasétálni, és fontos, hogy ezekre az önállósági törekvéseikre odafigyeljünk, és ezeket tiszteletben tartsuk” – teszi hozzá a pedagógus.

Szadizzák a kicsiket az iskolabuszon

Sok vidéki településen iskolabusszal közlekedhetnek a gyerekek: ezeken legtöbbször felnőtt felügyeletet is biztosítanak, néha vannak egészen fullos, tévével és biztonsági ülésekkel felszerelt buszok is. Mégsem jön be mindenkinek ez a verzió. „Nálunk nem szeretik az iskolabuszt a kisiskolások, mert a nagyobbak felállítják őket, csúnyán beszélnek velük, szinte megfélemlítik a kicsiket, akik egy-két ilyen incidens után persze megutálják az egészet, és a szüleik inkább elviszik őket kocsival – meséli Edit, egy falun élő anyuka. – És hiába van tanári kíséret, ők azt mondják, nem tudnak mindenkire odafigyelni. Ráadásul olyan is előfordult már, hogy a busz a szakadó esőben hagyta ott a megállóban a szerencsétlen kisgyereket.” Mindezek ellenére szülőknek és gyereknek is nagyon hasznos, ha a kicsik minél előbb megtapasztalják a tömegközlekedést, hiszen előbb-utóbb a legtöbben úgyis használni fogják.

Mint egy thrillerben: „kiserdő” és alagút

„Már hatévesen is tök egyedül meneteltem az iskolába, bár elsős fejjel sokszor elég húzós kalandtúrának tűnt a suliba vezető út – meséli Judit, egy kétgyermekes anyuka. – Esztergomi lány vagyok, és akkoriban a Vízivárosban volt az iskola, ahová egy erdős rész mellett haladt az út, amit a helybéliek csak kiserdő néven emlegettek. Na, hát attól télen a sötétben, délután konkrétan minden kisgyereknek rémálmai voltak, főleg hogy azt híresztelték, hogy szatírok laknak benne. Egyszer pont ott sétáltam, amikor egy nagy, nyolcadikos fiú elszaladt mellettem, és a táskámra kiírt nevemet kiáltozta közben, hozzátéve néhány csúfolódós jelzőt. Nem nehéz elképzelni, mennyire be voltam tojva utána, pedig sosem voltam egy ijedős gyerek, és nagycsoportosan egyedül mentem már oviba is.”

A sötétben közlekedés – amit, bár eléggé helyfüggő, sokszor még felnőttként sem erőltetnénk – érthetően sok gyerek számára mumus. Meglehet, legtöbbször éppen a szülők ültetik a bogarat a szegény kicsik fülébe. „Már hetedikes voltam, amikor Piliscsabáról mentem Vörösvárra nyelvórára, és nagyon utáltam a tömegközlekedést – meséli Lilla, egy háromgyermekes anyuka. – A busz még csak hagyján, de a vonatot konkrétan rühelltem, mert pont ezen a szakaszon van az alagút, ahol vagy felkapcsolták a világítást, vagy nem, és én már előre rettegtem tőle. Utólag visszagondolva lehet, hogy anyuék sulykolták belém, hogy sötétben közlekedni veszélyes, ezért paráztam annyira, de ha van más választásom, most biztos nem tenném ki a gyerekemet hasonló, nehéz helyzetnek. A fiam most lesz másodikos, de még kocsival hordjuk iskolába, és ha megtehetjük, csak akkor fogjuk felrakni a buszra, ha lelkileg biztonságosnak érezzük, és ő is akarja” – mondja az anyuka.

Titkosszolgálati eszközöket is bevetnek

Vannak szülők, akik autóban ülve képesek kémkedni a gyerekük után, hogy az rendben megérkezik-e a suliba vagy edzésre. „Én a kezdet kezdetén még kocsiba is ugrottam és követtem a buszt, majd távolból lestem, hogy a gyerekek úgy viselkednek-e, ahogy megbeszéltük a leszállás után. Igaz, ezt nekik nem mondtam el, csak életem párjának. Ő nemigen örült az ötletnek, azt mondta, sokkal jobb, ha mielőbb önállóakká válnak” – írta egy olvasónk a fórumban.

Mások spéci gyerekmobillal szerelik fel a porontyot, amellyel csak néhány, előre beprogramozott számot tud hívni a gyerek. Egyes szülők szerint jobb azonnal inkább rendes mobilt venni. „Szerintem egy kisiskolásnak már égő, ha egy ilyen játék telefonnal megy suliba – véli András, aki három kisfiú édesapja. – Az a helyzet, hogy anyagilag is jobban kijövök, ha egy normál, alsó kategóriás mobilt veszek, ha már annyira muszáj, merthogy az ovis verzióba is ugyanolyan SIM-kártya kell. A kis terroristák meg már most ügyesebben kezelik az okostelefonomat is, mint a feleségem, szóval nincs szükségük lebutított, gagyi játék mobilokra.”

A határ ebben is a csillagos ég: az iskolás gyerkőcért aggódó szülőknek már olyan kütyüt is árulnak, ami lehallgatható, így anyu és apu mindig tudhatja, mi zajlik a gyerek körül. Agyrém, de Csernus doki szerint nem csak ezt rontjuk el a gyereknevelésben…