Család

“Hálás vagyok az anyaságért”

Ha negyven felett kezdünk rendet tenni az életünkben, sietnünk kell, ha az anyai örömöket is szeretnénk átélni. A szerző névtelenséget kérve osztotta meg velünk küzdelmekkel teli történetét – és a boldogságot, amelyet egy szerető társnak és az örökbefogadásnak köszönhetően élt át.

„Ugye most elvarázsoltalak…” – nézett rám egy büszke árnyalatú félmosollyal Tünde, ahogy sétáltunk kifelé a kórház hatalmas téglaépületei között. Ekkor láttam rajta először és utoljára ezt az anyai árnyalatot. És tényleg elvarázsolt. Kislányt vártunk. Az ultrahangos vizsgálatokat futószalagszerűen végző orvos számára két nő voltunk csupán. Rokonok vagy barátnők. Pedig két anya leste a monitort. Egy életet adó és egy örökbefogadó. 45 éves voltam, és gyermektelen. Soha nem estem teherbe, sem akarattal, sem véletlenül. És boldog voltam, mert napról napra közelebb kerültem egy tündérmese beteljesüléséhez.

Hét mérföldes szerelem

Ez a mese pár évvel korábban kezdődött. A napi 10–12 órás munka, az évekig tartó szinglilét jobb és árnyasabb oldalai között lavírozva, a rosszul vagy sehogy sem működő kapcsolatok energiát felemésztő küzdelmeiben elfáradva végre nekiláttam rendet tenni az életemben. Negyvenévesen ideje volt elkezdenem a saját döntéseim alapján a saját életemet élni. És nemsokára megismertem azt az embert, aki mellett nem voltak megválaszolatlan kérdések, önmagunk lehettünk. Az egész egy levelezéssel indult, és még mielőtt személyesen megismerkedhettünk volna – ő akkor Londonban élt és dolgozott –, biztos voltam benne: ő az, akire vártam. Egyszerűen éreztük egymást. Éreztük 1700 kilométer távolságból, és éreztük azon az esős októberi estén is, amikor másfél hónap levelezés és skype-olás után először találkoztunk. Működött. A szerelem lassan, középről indulva itatta át a testünk-lelkünk. Ez a harmónia, az egymásban való hit és bizonyosság segített át minket azon az időszakon, amelyet ide-oda repkedéssel töltöttünk a két ország között. És ez a bizonyosság vezetett oda, hogy két évvel később Isten előtt is összekötöttük az életünket.

Jó osztályzattal

A gyerekkérdésről még Angliában beszéltünk először. A zsúfolt hétvégi vonaton utaztunk, a tömegben talán könnyebb volt erről beszélni. Odabújni és reménykedni, hogy még nem késő. Hátha. Aztán a párom hazaköltözött, és igazi társakként, valódi, beteljesült felnőttszerelemben éltünk. A férjem egy akkor tízéves nagylányt hozott a házasságunkba, így lett egy hétvégi lányom is. És persze közben próbálkoztunk a babával. Sikertelenül. A férjem támogatott ugyan, amikor a lombikprogram szóba került, de igazából nem örült neki. Féltett a hormonkezelésektől, féltett a kudarctól. Két évig látogattam az állami és a magánintézetek meddőségi centrumait, mire meghoztuk a döntést: nem próbálkozunk a mesterséges megtermékenyítéssel, belevágunk az örökbefogadás egyszerűnek egyáltalán nem nevezhető procedúrájába. Mindegy volt, fiú vagy kislány lesz-e, csak egészséges legyen. Pszichológusi beszélgetések, környezettanulmányok… Nagyjából úgy készültünk ezekre az alkalmakra, mint az érettségire. Reménykedtünk, hogy jó osztályzattal végzünk majd.

„Hálás vagyok az anyaságért”

 

Tudok anyaként szeretni?

Miután kézhez vettük a hivatalos határozatot, miszerint alkalmasak vagyunk, jelentkeztünk a dr. Budai Ágnes vezette Fészek Alapítványnál is, hogy nyílt örökbefogadással, lehetőség szerint újszülött kisbabával gyarapodjék a családunk. Az állami rendszer sajátosságaihoz ugyanis az is hozzátartozik, hogy hiába mond le egy szülőanya a gyermekéről már a kórházban, ha a kicsi bekerül az állami gépezetbe, legjobb eséllyel is csak pár hónaposan kerülhet az új családjához. A civilek által koordinált nyílt örökbefogadásnál viszont más a helyzet. Sokat beszélgettünk az úgynevezett várótermi alkalmakon. Feldolgozott és feldolgozatlan veszteségekről, elvárásokról, elfogadásról. Tele voltam szorongással vegyes várakozással. Milyen lesz a kisbabám? Vajon tudok-e majd anyaként szeretni? El tudom-e fogadni egy másik anya gyermekét? Nehezen tudtam elképzelni, hogy egyszer csak – ha jön az a bizonyos telefon, amely a babáról értesít – gyökeresen megváltozik az életem. És amit a legkevésbé tudtam elképzelni, az az volt, hogy a férjemmel kevesebbet kapunk majd egymásból. Akkor még nem tudtam, hogy boldog anyukaként annyi szeretet, szerelem és hála lesz majd bennem, amennyiből neki is bőségesen jut.

Érzik, hogy nem kellenek

Egy augusztusi napon aztán megcsörrent a telefon, hogy van egy másfél éves kisfiú egy vidéki városban. Furcsállottuk, hogy ilyen hamar, a jelentkezéstől számított egy éven belül sorra kerültünk. Valami nem volt rendben. Nyugtalanul aludtunk, másnap pedig irány a hivatal. A kisfiú súlyosan, gyógyíthatatlanul beteg volt. Döntenünk kellett… és meghoztuk a nagyon fájdalmas döntést, amelybe a reménnyel együtt picit mi is belehaltunk. Nem tudtuk vállalni a kisfiút. Mindennél jobban szerettünk volna egy egészséges kisbabát. Aztán pár hónappal később Budai Ágnes telefonja pont bevásárlás közben ért. Megkérdezte, volna-e kedvünk megismerkedni egy anyával, aki a terhessége 33–35. hetében jár, és nem tudja vállalni a gyereket. Alig győztük kivárni azt a pár napot a találkozóig. Már fél órával előtte ott bolyongtunk a gyorsétterem környékén, aztán nem volt mese, be kellett menni. Ági mellett egy húszas évei közepén járó, megszeppent, kedves arcú lány ült. Meséltünk neki magunkról, a házasságunkról, a férjem nagylányáról, Blankáról, és hogy nagyon szeretnénk kisbabát. Róla csak keveset tudtunk meg. Annyit, hogy tudja, nem akarja vállalni a babát.

Tünde a terhességét csak nagyon későn tudta meg, addig a baba nem adott életjelet, a havi ciklusa rendben volt. Hallottunk ilyen történeteket a felkészülés ideje alatt. Nem ritka, hogy a nem várt babák elrejtőznek. Érzik, hogy nem kellenek. Legalábbis ott nem, ahol megfogantak. De világra akarnak jönni. Élni akarnak. Ezek a babák sokszor később is csendesek. Alig sírnak, amíg meg nem győződnek róla: megtalálták az igazi szüleiket. Tünde ránk bízta a születendő gyermekét. Ettől a naptól kezdve az élet egy másik síkon folytatódott. Mentünk a vizsgálatokra, vártunk a rendelőkben, szemérmes, kedves női viszony alakult ki kettőnk között. Amíg a baba a hasában volt, úgy tekintettem rá, mint az ő gyerekére. Ezért hívtuk magunk között csak így: Kisbaba. Nemtelenül, névtelenül. Óvtuk magunkat az esetleges fájdalomtól. Ha visszalép, ha meggondolja magát. Nem lehetett volna kárhoztatni érte.

Kisbaba pontosan azon a napon érkezett, amikorra vártuk. Tünde kérte, legyek vele a szülésnél, nem szeretett volna egyedül lenni. Fogtam a kezét és imádkoztam, hogy a Kisbaba könnyen találja meg a hozzánk kivezető utat, ahol szeretetben, biztonságban élhet. Panna hajnali 2-kor jött világra. Remegő kézzel vágtam el a köldökzsinórt. A szülésznő a karomba adta az újszülöttet, egy szobába kísért, ahol levetkőztem, és a testemhez szorítottam a lányomat. Elmeséltem neki, mennyire vártuk, az apukája, én, a féltestvére, aki az utolsó pillanatban a kezembe nyomta a fotóját, hogy azonnal mutassam meg neki, amint megszületett. Fontos volt, hogy mindenkiről meséljek neki: a nagyszülőkről, a nagynénikről, az unokatestvérekről és azokról is, akik már nincsenek köztünk, de fentről boldogan, büszkén néznek minket.

Végre újjászületni

A lemondónyilatkozatot Tünde két nappal később írta alá. Panna hivatalosan is hozzánk tartozott. Tündével a kórház kapujában búcsúztunk el egymástól. Örökre. Illetve addig a napig, amikor Panna majd szeretné megismerni a vér szerinti anyukáját. Mert eljön majd az a nap is, és a lányom, remélem, egészséges lélekkel, bátran teszi majd össze identitásának mozaikjait. Mi segítünk neki. Segítünk azzal, hogy nem lesznek titkok, nem lesznek hazugságok, lehalkított mondatok. Őszintén válaszolunk majd, amikor kérdez, annyit és úgy, amit meg tud emészteni. Mi is bátrak leszünk. A szeretethez a bátorság a méltó. Panna már három hónapja tagja a családunknak. Édes, kedves, mosolygós baba. És már mer egy kicsit „rossz” lenni. Megnyugodtunk, ő itthon van. Engem magával ragadott a lányom, a szívemben visszhangzik a mosolya, vele vagyok örömében, bánatában. Hálás vagyok Pannáért és ezért az érzésért. Ezért az erős, feltétlen és odaadó szeretetért. Az anyaságért. A férjem szerint anyatigrisként védelmezem a kislányunkat, és ez így van rendjén. Megváltozott az életünk. Újjászülettünk – mert óriási feladatunk van: hogy a szívünkben fogant és örökre a szívünkbe zárt kis lényből boldog, elfogadó, szeretni tudó embert neveljünk.   

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése