“Hittem, hogy tökéletes anyukám van”

Csendtörő Különdíj:
Kvasz Éva: Anya és én

200 km-re élünk egymástól, és ez nem véletlen. 19 évesen szó szerint menekültem otthonról, meg sem álltam a fővárosig, és már akkor tudtam, hogy soha nem leszek olyan a gyerekeimmel, mint amilyen velem volt az Anyukám. És nem is lettem, pedig külsőre, ha akarnánk, sem tudnánk letagadni a másikat, hiszen nagyon hasonlítunk egymásra.

10 éves koromig hittem, hogy tökéletes Anyukám van, akkor azonban minden megváltozott. Az addig kedves, figyelmes, szerető, odaadó, gondoskodó Anyából hirtelen egy csak magával foglalkozó, a boldogságot hajszoló, megszállottan társfüggő nő lett. Köszönhető ez annak, hogy akkor váltak el a szüleim, Anyával új lakásba költöztünk, és összejött az egyik munkatársával, akit én a megismerkedésünk első pillanatától utáltam. Később kiderült, nem véletlenül. Nagyon rövid időn belül a pasi már velünk lakott, attól kezdve pedig Anyut már nem érdekelték az esti beszélgetések, a közös főzések, az összebújások, a mesélések. Szinte csak és kizárólag a pasival és önmagával foglalkozott, és ez egészen addig így ment, amíg fel nem nyitottuk a szemét. A férfi, amint elkezdtem nőiesedni, egyre többet foglalkozott velem: egy-egy „véletlen” érintés illetlen helyen, akkor jött fogat mosni, amikor zuhanyoztam, segíteni akart megmosakodni, vagy azt akarta, hogy én mosdassam meg őt. Undorodtam tőle. Hogy Anyu nem vette észre vagy nem akarta észrevenni, nem tudom… – itt folytatódik a történet!

Éváról szóló filmünket itt megnézheted:

Senior Különdíj:
Gyéressy Antalné: Múlt és jelen

Szorongok. Márai Sándor „Alapelvek” című bölcsességéből merítkezem:

„Mosd meg kezed, mielőtt írni kezdel. Aztán mosd meg a lelkedet is. Felejtsd el a szobát, ahol éppen tartózkodol, az életet, melyet éppen élsz. Ne láss, ne hallj mást, csak a jelenséget és üzenetet, mellyel megtelik e pillanatban életed. Most már semmi közöd az emberekhez. Úgy, most kezdhetsz írni az embereknek, az emberekért.”

Gyéressy Antalné, a senior győztesünk

Ez az írás pályázat?

Igen is, meg nem is. Talán inkább egy bolyongás az emlékek tárházában.

Most Somogy megyére gondolok, emlékeimből kitörölhetetlen. A lelkemben él. Ott volt nagyszüleim otthona. Hat gyermeket neveltek. A hetedik gyermeküket várták, az édesanyámat. A hetedik gyermek érkezése nem hozta el a várt örömöt. Hatalmas, többek számára egy életre meghatározó tragédiát okozott. Katalin nevű nagyanyám, édesanyám születésekor a szülésbe belehalt.

Nagyapám egy napnál tovább nem gyászolt, véget vetett életének. Öngyilkos lett. A mai napig nem tudom felmenteni. Mély fájdalmát, a jövőtől való félelmét megértem, de apa volt. Felelősséggel tartozott a gyerekeiért, bíznia kellett volna önmagában.

Hét gyermek maradt árva, teljesen bizonytalan jövőképpel. A nagyobb gyerekek elkeltek, mert ők már hasznos feladatokat is el tudtak látni. A pólyás csecsemő, az édesanyám nem kellett senkinek. Az árvaház befogadta.

Már húszéves volt, amikor valódi testvéreit is megismerhette. Férjhezmeneteléig velük élt.

Több mint nyolcvan esztendő választ el attól a naptól, amikor két ember, apám és anyám örömmel várták megérkezésemet. Két boldog ember ajándéka voltam, akik a sors akaratából találkoztak. Ez a találkozás a csillagokban volt megírva. Két hét alatt közösen eldöntötték, hogy egymáshoz tartoznak… – itt folytatódik a történet!

Richter Intimzóna.hu Különdíj

Polgár Réka: Anyukám lánya

Anyukám és én lassan 18 éve vagyunk Anyukám és én; rengeteg hasonlósággal köztünk. Hiányosságainkból, erősségeinkből árad, hogy sok közünk van egymáshoz. De ebben semmi rendkívüli nincs is, hisz ő az én Anyukám, én pedig az ő lánya vagyok…

Kislányként sokszor elmeséltettem vele, hogy milyen volt nélkülünk, a testvéreimmel, hogy milyen volt, amikor én úton voltam. Persze hogy ez érdekelt! Meg szerettem, ahogy ezt mesélte. Mindig csillogott a szeme, és láttam, ahogy újra átéli azt a bizonyos őszi néhány napot. Sosem unta meg ezt mesélni, én pedig nem untam meg hallgatni.

Polgár Réka különdíjat kapott

Én is tisztán emlékszem minden apró mozzanatra abból a kilenc hónapból, amit pocaklakóként töltöttem – a tompa zajokra, éjszakai horkolásokra a franciaágy másik oldaláról és a puha tenyerekre, amik nap mint nap – most már tudom – gyönyörű életem reményével kecsegtettek…

…Azt hiszem, elvetettem a sulykot, igazából morbid lenne, ha erre mindre emlékeznék! Első emlékemet 4-5 éves koromban éltem át anyuval kapcsolatban. Csörfös, bongyi kislány voltam, apró szeplőkkel, de már akkor is a hozzám illő rendíthetetlen eltökéltséggel. Ezt anyutól lestem el… – itt folytatódik a történet!

Törzspályázó Különdíj
Bajáki Zsanett: Számadás

Amikor először olvastam az idei kiírást, rögtön az villant át az agyamon, hogy a tavalyi kiemelt írásomat még külön kérésre sem olvasta el anyám az elmúlt egy év alatt. Gúnyosan mosolyogtam is egyet, hiszen akkor idén nyugodt szívvel megírhatok mindent Róla. Rólunk. Kiteregethetem mind a 28 évem keserűségben ázott szennyesét, felsorakoztathatom meg nem értettségem katonáit, hogy célkeresztbe vegyék Őt. Persze nem szabad elfelejtenem, hogy veszélyes terepen mozgok, hiszen pont arról a személyről vetem papírra a nem illőt, akinek egyáltalán megköszönhetem, hogy ezen a borús-havas napon itt írhatok.

Bajáki Zsanett átveszi a díjat

A pszichológusnál is mindig ezt a belső kételyt érzem, hogy képtelen vagyok mélyebben belemenni ebbe a témába, akármennyire is muszáj lenne. Tartok a nem várt reakcióktól, a kimondhatatlantól és a kimondottól egyaránt. Lakatot formál a szívemre a félsz, hogy egy olyan panaszmonológot indítok el, aminek aztán nem leszek ura, s végül magam is belefulladhatok.

Talán csak a saját anyává válásom segített némileg azon, hogy megértsek dolgokat. Nem anyámat, csak a mikénteket. Raffai Jenő írja Lelki köldökzsinór című könyvében, hogy háromfajta baba létezik; a tervezett és várt, a nem tervezett, de várt, és a nem tervezett és nem várt. Én minden utólagos információ alapján a harmadik csoportba tartoztam… – itt folytatódik a történet!