Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Család

Három generáció, egy kérdés: Van-e értelme a házasságnak?

Van-e bármi szükség a házasságkötésre, ha egyszer jó a kapcsolat? Mindenki mást mond – de vajon számít-e a korunk ebből a szempontból? Egy családból a dédnagymama, nagymama és anyuka mondja el a véleményét.

„Nem sok értelme van a házasságnak”

Három generáció, egy kérdés: Van-e értelme a házasságnak?„Sajnos nincsenek jó tapasztalataim a házasságról – mondja Bernát Lászlóné Stefi (69), aki a második férjével él együtt, de korábban volt egy élettársa is, akitől gyermeke is született. – Számomra a házasság már nem igazán jelent mást, mint folyamatos alkalmazkodást, egymás rigolyáinak elviselését, állandó készenlétet, kiszolgáltatottságot a másik hangulatváltozásainak. Olykor szívesebben élnék egyedül, de ennyi idősen az ember már nem ugrálhat. Anyagilag is egymásra vagyunk utalva, kevés nyugdíjunkból közösen viseljük a költségeket, egyedül egyikünk sem tudna fenntartani egy lakást – magyarázza a dédnagymama, aki 39 éve házasodott össze jelenlegi férjével. – Persze máshogy látja az ember fiatalon, amikor szerelmes és még semmilyen tapasztalata nincs az együttélésről. A hatvanas években nem engedték meg a szülők, hogy a fiatalok papír nélkül költözzenek össze, nem is ismertük egymást igazán, amikor összeházasodtunk. Sokan a baba miatt kényszerültünk rá, hogy hivatalosan is egy pár legyünk, nem sokat gondolkodtunk azon, milyen a nekünk való férfi, jó családapa lesz-e a vőlegényünk, vagy azon, hogy mit várunk a házasságtól.
Az első férjemtől három év után váltam el, még ma is úgy érzem, hogy azért, mert hagyta, hogy anyósom mindenbe beleszóljon. Pedig nem éltünk velük egy háztartásban, ahogy sok fiatalnak saját lakás híján muszáj volt. A férjemet viszont így is túlságosan befolyásolta az anyja, míg végül teljesen ellenem fordította. Huszonnégy évesen, egyedül egy gyerekkel, teljesen kiábrándultam a házasságból, a fiam apjához, akit nem sokkal a válás után ismertem meg, nem is mentem hozzá. Aztán harmincévesen újra teherbe estem a harmadik párom mellett, és úgy döntöttem, adok még egy esélyt a házasságnak. Sajnos a baba nem maradt meg, és ez is próbára tette a kapcsolatunkat, ami úgy tíz év után futott teljesen zátonyra. A lakás és az anyagiak miatt együtt maradtunk, és talán az ember még reménykedik is egy ideig. Talán ha nem lettünk volna házasok, nem így alakul az egész” – mondja elgondolkodva Stefi, aki a történtek ellenére nem próbálta meg lebeszélni az esküvőről sem a lányát, sem az unokáját.

„Amikor a lányom tizennyolc évesen bejelentette, hogy férjhez megy és családot alapít, nem a házassággal volt problémám, hanem a férfival, akit férjnek választott. Csak azért próbáltam meg lebeszélni a dologról, mert túl fiatal volt, szerelmes és vak. Utólag persze belátta, hogy igazam volt, mint lázadó kamasznak azonban mit sem számított a véleményem.”

„A harmadik páromnak vagyok boldog felesége”

Három generáció, egy kérdés: Van-e értelme a házasságnak?Stefi lánya, Gabi (49) egy házassággal, egy válással és egy néhány évig tartó élettársi kapcsolattal a háta mögött talált rá arra a férfira, akivel ma is boldog házasságban élnek. „Nem mindegy, hogy az ember szinte még kamaszként, tapasztalatlanul, a szülői házból menekülve esküszik meg az első szerelmével, vagy a sokadik együttélés után, érett nőként, amikor már tudja, hogy mit vár el a házasságtól, a leendő férjétől – kezdi Moravik Gabriella, háromgyerekes anyuka, két kisfiú nagymamája. – Igazából számomra sosem volt jelentősége annak, hogy élettársi kapcsolatban élek vagy házas vagyok, az élet alakította így vagy úgy a dolgokat. Amikor 1982-ben, tizennyolc évesen teherbe estem, nem volt más választás, meg kellett esküdni, rendes lakodalmat tartani, annak rendje és módja szerint. Szerettem a férjemet, de hamar rájöttem, hogy ez nem elég a házassághoz. Egy kapcsolatot nem tart össze egy okmány, de még két gyerek sem, és utólag is jó döntésnek tartom, hogy viszonylag hamar elváltunk. Aztán hét évig élettársi viszonyban éltem a harmadik gyerekem apjával, de a végén már egyáltalán nem működött a dolog, a gyerekeim itták a levét az örökös viszálykodásnak – mondja a nagymama, aki jelenlegi férjéhez négy év együttélés után ment hozzá, tizenhárom évvel ezelőtt. – Nem mondanám, hogy ódzkodtam volna attól, hogy újra férjhez menjek. Örültem, amikor megkért. Azt hiszem, mindketten úgy fogtuk fel, hogy új életet kezdünk, hiszen egyszer ő is házas volt korábban. A gyerekek már elég nagyok voltak, jutott időnk bőven egymásra is, pedig sokat dolgoztunk. De mindig is fontos volt, hogy legyenek közös programok, elmenjünk kettesben szórakozni. Tudtuk, hogy nem máson, csak rajtunk, kettőnkön múlik az egész – magyarázza Gabi, aki azt is hozzáteszi, hogy még ennyi élettapasztalattal sem szólna bele soha, hogy a gyerekei megházasodnak-e vagy sem. – Az számít igazán, hogy boldognak lássam őket, habár őszintén bevallom, anyaként örültem, amikor a lányom hozzáment a vejemhez, mert úgy éreztem, hogy nemcsak egy komoly kapcsolata van, hanem tényleg révbe ért.”

„Számomra a dédszüleim jelentik a példát”

Három generáció, egy kérdés: Van-e értelme a házasságnak?Gabi lánya hét év együttélés után ment hozzá a párjához. Akkor már a második gyermeküket várta. „Igazából praktikus okok győzték meg a férjemet, hogy tartsuk meg az esküvőt – kezdi Kis Szölgyémi Miklósné, Bea (29), egy hét- és egy négyéves kisfiú anyukája. – Bár nálunk nem a kedvezményes lakáshitel volt a mézesmadzag, mint sokaknál, csak az apasági nyilatkozat és a hivatalos macera, ami a vezetéknév felvételével járt. Én már évekkel azelőtt szerettem volna egy szép esküvőt, Mikinek viszont korábban már volt egy menyasszonya, aki elhagyta, és talán leginkább ez tartotta vissza, rossz ómennek tartotta a jegyességet, a házasságot. Az ember lánya fiatalon fehér ruháról, nagy mulatságról álmodozik, de akkor mindez már nem számított, csak az, hogy hivatalosan is összetartozzunk. Nekem ez fontos volt, mindig is úgy éreztem, így erősebb a kötelék köztünk, így vagyunk igazi család. Csak a szűk család volt jelen, nekem már nagy pocakom volt, de boldog voltam feleségként, Kis Szölgyémi Miklósnéként. És azóta is – mosolyog Bea, de rögtön eszébe jut az ellenpélda is. – Egy ismerős pár már tíz éve élt együtt boldogan, egy közös fiuk is született, amikor úgy döntöttek, hogy a kerek évforduló alkalmából összeházasodnak. Az esküvő után mintha kicserélték volna őket, néhány hónap alatt annyira megromlott a kapcsolat, hogy szóba sem akartak állni egymással, el is váltak. Az addig folyton turbékoló szerelmesekből ellenségek lettek. Azt hiszem, nem ők az egyetlenek, akiknek a kapcsolata nem bírta ki a végleges elköteleződéstől, a felelősségtől vagy a válástól való félelem és az ebből adódó feszültség nyomását. Szerintem nekik egyszerűen nem lett volna szabad összeházasodniuk – véli Bea, aki nem fél attól, hogy úgy jár, mint az édesanyja vagy a nagyanyja. – Manapság túl könnyen lépnek tovább az emberek, egy válás szinte semmit sem jelent, azt mondják, a házasság csak egy papír, nem vállalnak kompromisszumot. Szerintem nem lenne szabad ilyen könnyen feladni, a problémákat együtt kellene megoldani. Ne jelentsen már akkora áldozatot egy kis alkalmazkodás!

A fiatal feleség számára a dédszülei jelentik a példát, akik, ahogy ő mondja, 66 évig kitartottak egymás mellett jóban és rosszban.

„A dédnagypapám tavaly halt meg, 92 évesen, addig szeretetben éltek együtt. A dédnagymamám osztrák, 46-ban Ausztriában esküdtek meg a papával, aztán fél év múlva itthon újra, hogy a magyar hatóságok is elismerjék a házasságkötést. A hatvanadik évfordulójukon, családi körben a magyar, majd az osztrák rokonok előtt pedig harmadszor is kimondták egymásnak az igent.”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top