Beszólások sokgyerekeseknek

A Nő, Feleség, Anya blog szerzője osztja meg velünk tapasztalatait.

Anno a régi szép időkben, az ikrek születése után, szokás szerint csaknem minden nap levittem sétálni a két gyermekemet. A dupla babakocsiban lévő nagyjából egyforma méretű gyerekről sokan kitalálták, hogy ők ikrek.

Erre jöttek a “szokásos” ikres kérdések:
1. Egy- vagy kétpetéjűek?
2. Természetes módon fogantak-e?
3. Természetes módon születtek-e?
4. Mennyi idősek?
5. Voltak-e ikrek a családban?
6. Hány kilogrammal születtek?
7. Ugye jó gyerekek?
8. Nagyon nehéz velük?
9. Jól esznek?
10. Szeretik egymást?
+1 Én is iker vagyok! (Ekkor persze meg kellett hallgatni a kedves néni/bácsi/hölgy/úr történetét…)

Mindezek mellett azonban ilyesmi megjegyzések is jöttek (ezek kissé megleptek engem):
– Egy fiú, egy lány, de jó, egyszerre letudta! Több nem is kell.
– Van már mindegyikből, milyen szerencsés, hogy nem kell többet próbálkozni.
– Mire is nincs ideje egy gyermekeit sétáltató ikres anyukának!

“Igazi” “ismeretségeket” kötöttem a közelben lakó idős nénikkel. Egyikük megemlítette, nem akarom-e elkísérni a boltig. Egy másikat meg a templomig. A harmadik azt mondta: láttam a múltkor egy másik piros babakocsit is, de az nem maga volt, így továbbmentem. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy amikor már az agybaj kezdett kerülgetni a kedves járókelőktől, továbbálltam, meg amúgy is, hamar jött az ősz meg a tél, és a szeles és hideg idő gyakran elfújta a mi sétakedvünket, és persze másokét is.

Így folytatódott ez úgy két évig, aztán terhes lettem a harmadik gyermekünkkel. Aki nem iker, hanem egyedüli baba. Na, ekkor már járt az a bizonyos elszörnyedő, leírhatatlan arckifejezés is:

– Jé, ikrek! Jaj, látom, jön a harmadik is!
Miután megszületett picikénk, az ikrek pedig lábbal hajtós tanulóbicikliző-korba léptek, és három gyermekkel jártam sétálni. Erre ilyen szövegek jönnek:
– De szépek! Ugye mind fiú?
– Három gyermek! És mind a magáé?

Telt-múlt az idő, és a nagyok elkezdték az óvodát. Mondanom sem kell, hogy szinte minden délután babánk társaságában megyek értük, így csak akinek nincs szeme, az nem látja, hány gyermekünk van. (Persze lehetne otthon még egy-két nagytesó…) Óriási meglepetésemre azonban itt sincs az embereknek lakat a száján, főleg, mivel lassan fél éve “járunk” oda, így lassan ismerősnek tekint a többi szülő, és így feljogosítva érzi magát arra, hogy véleményt mondjon.

Ha tudni szeretnéd, milyen megjegyzéseket kap egy háromgyerekes anya, katt ide!