Három gyerek, egy anyuka – sétálnak az utcán szépen, békességben. És ha feltekerjük a hangot a képen? “Ne szaladj el, ne maradj le, mindjárt hazaérünk, nem adok rágót, miért nyelted le?” Megy a fegyelmezés ezerrel. Nagyon unom már.
Pedig tényleg olyan egyszerű és szép lehetne minden: nevetgélve beszélgethetnénk arról, hogy kivel mi történt aznap, verset mondanánk, fejben számolnánk, barkochbázhatnánk. De nem, mert vagy az egyik kesereg valamiért (“Miért nem megyünk be a LEGO-boltba, és veszünk ezt-azt?”), vagy a másik közlekedik úgy, mintha a dzsungelben nőtt volna fel, és most látna először járdát meg autót. Kétféleképpen állok ehhez.
Egy: mindent mondok, mindenre felhívom a figyelmüket, próbálom megelőzni a bajt, a veszekedést. Például az óvodából hazafelé vezető út egy erős lejtővel indul, ez gyakorlatilag minden járni tudó gyereket arra késztet, hogy rohanjon rajta lefelé, egészen az ugyan egyirányú, de mégiscsak autóútig. Szülőknek garantált szívroham. Ilyenkor ha az egyes módszer szerint járok el, előre megkérem a fiúkat, hogy ne fussanak el, akkor sem, ha egy ovistársuk húz el mellettünk százzal, vagy beszéljük meg mindig, hogy meddig (tábla, kis üzlet stb.) futhatnak egészen hazáig, mert futni igazából hazáig muszáj, a gyaloglás nem opció.
Kettő: rájuk hagyok mindent, és várom, hogy a lassan hétévnyi szájtépésnek van-e eredménye. Tehát nem szólok, hogy ne fussanak el, viszont ha elfutnak, megkérdezem, hogy tudják-e, mit rontottak el, és közlöm, hogy még négy rosszpont, és fuccs az esti tévés mesének (már csak ezzel tudom őket zsarolni)….
A teljes cikket a MammaMia blogon találod.
