A virtuális társkeresésem hajnalán, harmatos kezdő koromban, jó két és fél évvel ezelőtt még hagytam, hogy kioktassanak, hogy megmondják nekem a tutit. Hogy félreértettem, hogy félremagyaráztam, benéztem, rosszul gondolom. Hogy ítélkezem látatlanul, ismeretlenül.
Szégyelltem is magamat sokszor az efféle történések miatt, éjszakákat nem aludtam, őrlődtem, hogy mit is kellett volna másként tennem, írnom vagy éppenséggel mondanom. Ám minden esetben kiderült utólag, hogy jók voltak a megérzéseim, pontosan az és annyi van a történések mögött, ami első pillantásra is kézenfekvő magyarázatnak látszott. Rá kellett, hogy jöjjek, az a bizonyos belső hang soha sem téved. Csalhatatlanul jelzi, ha hamisság van a dologban, ha valami nem kóser.
Mit tesz isten, Stüszi vadász beköszönt ma reggel, mivel hétvégén megint eltűnt jó szokásához híven, és osztotta nekem az ívet rendesen. Azt írta, hogy: “Furcsa a gondolkodásod. Persze, nyilván ez az oldal tett olyanná, amilyen vagy. Sajnálom. Kicsit az az érzésem, úgy vagy vele, hogy mindenki szembe jön veled az autópályán… Azért lehetséges, hogy vannak még normális, egészséges gondolkodású emberek (is). Gondolkodj el! Kérlek!” Valóban elgondolkodtam, és belementem a nagy őszinte statisztikájába újfent, és mit látok? Hát azt, hogy a három napja elhelyezett kis bejegyzésemből okulva nagy ravaszul törölte a két hónap alatt begyűjtött valamennyi, 533 levelét, hogy eztán azt senki nőszemély ne nézegethesse… A teljes cikket az Internetes játszótér blogon találod.
