Miközben egy tangópáros esetében egyértelmű, mennyire mást tud a nő, mint a férfi, az óvodapedagógusoknál ez messze nincs így – még ha a női túlsúly a pályán arra is engedne következtetni, hogy ez a nők terepe. Már jó ideje nincs így: hetven férfi pedagógus dolgozik a magyar ovikban – közülük néggyel beszélgetünk.
A résztvevők: kiből lesz óvó bácsi?
Mind a négyen más háttérrel indultak, de az elhivatottság közös bennük. “Egy óvó bácsi mindig tudatosan választja ezt a pályát, nálunk ez sosem csak egy adódó lehetőség” – mondja Rigler Zoltán, azaz Zoli bácsi, aki tavaly vonult nyugdíjba, miután több mint harminc évig dolgozott óvodapedagógusként, illetve óvodavezetőként a 17. kerületi Robogó óvodában. Magyarországon az elsők között ment el apaként gyesre, ami a nyolcvanas években enyhén szólva is kirívó volt. Mosott, főzött, büfiztetett, mellette a készülő házukban parkettázott, festett, bútort szerelt. Amikor lányai nagyobbak lettek, rájött, hogy még többet, még mélyebben szeretné megismerni a gyermeklelket, így jelentkezett a főiskolára, ahol “végig szívatták”. Régi munkahelyén, az egykori Tankönyvkiadó Vállalatnál még a pedagógiában, pszichológiában jártas kollégák részéről is szembesült előítéletekkel a férfi családon belüli szerepvállalásával kapcsolatban. Felesége azonban – aki mindig is többet keresett nála – mindvégig támogatta a terveit. Az óvodába, ahol a pályáját kezdte, kimondottan azért vették fel, mert férfi volt. A gyerekek kitörő örömmel fogadták. Óvodavezetőként minden évben tartott apás szülői értekezletet azért, hogy játékra (a játék szeretetére, játékismeretre, a játékvásárlás szempontjaira) tanítsa az apákat, a fiúk neveléséről beszélgessenek és csocsózzanak.
Az új generációt képviselő Tóth Benjámin a 18. kerületi Szivárvány óvodában dolgozik, és ezt pedagógus feleségének köszönheti. A döntés akkor született meg benne, amikor elment a Pető Intézet nyílt napjára, és találkozott a 3–6 éves korosztállyal. “Ha nem találkozom a feleségemmel, a szakma alacsony társadalmi, anyagi megbecsülése miatt nem jut az eszembe, hogy ide jelentkezzek.” Most egy 28 fős kiscsoportot vezet.
Juhász Péter a 3. kerületi Montessori Gyermeksziget Mosolygó Tagóvodában kezdte a harmadik óvodai évét. Tizenkét éve polgári szolgálatosként dolgozott egy általános iskola első osztályában. Az ott töltött másfél év után egy Korai Fejlesztő Központba került, ahol egy évet töltött óvodáskorú Down-szindrómás és autista gyermekekkel. Ekkor került közel a gyerekek világához.
Mielőtt jelentkezett a főiskolára, énekelt, zenélt, meséket írt. “Ha nem oda kerülök polgári szolgálatosnak, talán ma nem itt vagyok” – elmélkedik.
Kovács Péter harmadéves óvodapedagógus-hallgató éppen a gyakorlatát végzi. Mérnök-informatikusnak készült, de nem érezte, hogy hozzátenne valamit a környezetéhez. Amit szeret és túlmutat rajta, a gyerekekben megtalálta. “A kicsikben jó példával el lehet ültetni a magokat, amik később szárba szökkennek” – magyarázza pályaválasztását. A főiskolai évfolyamon kezdetben négyen voltak, mára csak ő maradt.
– Miért kellenek az óvó bácsik?
Rigler Zoltán: Aki abban gondolkodik, hogy női munka vagy férfimunka, aligha lesz óvóbácsi-párti. A széles rokonság előtt, a társaságban nem büszkélkedtem sem a munkámmal, sem azzal, hogy gyesre mentem, mert férfiatlan dolognak tartották, és sokszor szóvá is tették. Ha egy férfi kutyaiskolában dolgozik vagy elefántot idomít, az férfias. Ha gyerekekkel foglalkozik, akkor nem az.
|
Kevesen vannak |
Tóth Benjámin: A család és a barátok támogattak, de tudom, hogy sokan nem tekintik ezt igazi munkának. Komolytalannak tartják. Csak az tudja, mennyire komoly, aki benne van.
Juhász Péter: Mi ugyanazt a munkát végezzük, mint az óvónők, legfeljebb máshogyan. Furcsán hat, ha férfi dolgozik az óvodában, és nem gondolják róla, hogy ott igenis érdemi munka, nevelés folyik. Ha idegenek megtudják, hogy óvó bácsi vagyok, elmosolyodnak, és hirtelen nem tudják hová tenni. Ennek van egyfajta bűvköre. Lehet, hogy fogalmuk sincs, hogy mit csinálunk.
Tóth Benjámin: Pedig a családban is nevel az apa.
Rigler Zoltán: Voltak gyerekek, akik sokáig apának szólítottak: keresték a társaságomat, kérték, hogy még játsszak velük, nem akartak elengedni. Amikor a többiek meglátták, jöttek ők is. A szülők keresték, hol van óvó bácsi, sokan jöttek hozzánk emiatt, pedig nem hirdettük, szájhagyomány útján terjedt el. Szeretném, ha megközelítően annyi férfi óvodapedagógus lenne, mint nő. Már a puszta megjelenésükkel férfimintát nyújtanak a gyerekeknek, és ha úgy gondoljuk, hogy a családban is egyaránt fontos szerepet játszik az anya és az apa, miért ne lenne fontos ez egy óvodában? Az kellene, hogy változzon a közvélekedés, illetve járjon megfelelő anyagi, társadalmi elismeréssel ez a munka, mert az óvó bácsik most nem pénzért, hanem szerelemből dolgoznak, miközben külföldön pozitív diszkriminációval támogatták, hogy férfiak is helyet kapjanak az óvodákban.
– Pontosan milyen előítéletekkel találkoztok?
Rigler Zoltán: Amikor jártam az országot, volt, hogy megharagudtak rám, mert férfiként nem tudhatom azt, amit egy nő, vagy amit tudok, azt ők is tudják. Az egyik gyereknek azt mondta az anyukája, hogy “ha hozzád nyúl az óvó bácsi, pláne, ha az ölébe ültet, szólj azonnal”. Ilyen, ha nem is jellemző és mindennapos, de előfordul.
Juhász Péter: Velem egyszer fordult velem elő, hogy megkérdezték, mit csinálok, ha egy kislánynak pisilni kell. Nem is értettem, miért ez az első gondolat? De ez benne van a levegőben, az előítéletek miatt nekünk sokkal elővigyázatosabbnak kell lennünk. Minket szerintem sokkal könnyebben félreértenek, mint egy óvónőt. Egyértelműen kell fogalmazni, mert ha isten ments, félreértik, egy életre elvághatod magad.
– Egy óvó bácsi is babusgat azért?
Egyszerre mondják: Kiscsoportban reggeltől estig.
– Mit csinál másként egy óvó bácsi?
Tóth Benjámin: Már a jelenlétemmel felkeltem a figyelmet. Mint amikor otthon szétizzadja magát az anya, de ha hazajön az apa, és nem csinál semmit, a gyerek egyből odarohan hozzá. Laza vagyok, de amit mondok, az úgy van, abból nem engedek. Magamat adom, ha négykézláb építünk valamit, teljesen természetes, hogy a gyerekek felmásznak a nyakamba.
Rigler Zoltán: Nekem volt egy hungarocell bunkóm, és ha rossz volt a gyerek, Tom és Jerry-szerűen rohangáltam utána. Volt egy szirénázó kék fényem is, azzal rohantam a hisztiző, síró rosszcsonthoz. “Zoli bácsi, vérzem!” “Mit kérsz? Injekció jó lesz? – majd együtt nevettünk.
Kovács Péter: Ha elesik a gyerek, sírásra görbül a szája, és jön hozzám, azt mondom, állj fel, semmi gond. A gyerekek inkább azt szokták meg, hogy ilyenkor jön a babusgatás, de én inkább azt mutatom meg, hogy az ijedtség nagyobb, mint amekkora a baj. Vagy a múltkor… egymás után raktam fel a gyerekeket a mászóka tetejére, amit egy óvónő talán nem vállalt volna, mert veszélyesnek tűnik, pedig fogtam őket, ott volt a kezem mellettük.
Tóth Benjámin: Az állatkertben nézegettük az óriás madagaszkári csótányt és az óriás ezerlábút; ezek egy óvónő számára sokszor gusztustalanok, a gyerekeknek viszont nem. Egyszer az egyik kisfiú pókokat gyűjtött a komposztálóból, örültem, hogy ilyen kíváncsi, és ezek különben sem szoktak csípni. Az udvaron sok bogarat találunk, és olykor én is tanulok tőlük, melyik rovar micsoda…
Juhász Péter: A “nyelvtanulással” ti hogy álltok? A kicsiknek megvan a saját gyönyörű gyereknyelvük. Van, akihez hónapok kellettek, hogy megértsem. Én bevallom, elég nehezen állok rá. Gyakorlatilag minden évben legalább három új magyar nyelvet tanulok. De évről évre jobb leszek.
Tóth Benjámin: Jó érzés, nem? Érted, mit akar, míg más nem is tudja, miről van szó.
 |
| Tóth Benjámin (Fotó: Ruff István) |
– És hogy megy a hajfonás?
Juhász Péter: Amikor délutános vagyok, alvás után jönnek gyerekek. A kolléganők kész hajkölteményeket rittyentenek, én legfeljebb csak fésülök és gumizok.
Tóth Benjámin: Én is.
Kovács Péter: Volt olyan kislány, akinél a csattal is meggyűlt a bajom. Valamit ügyeskedtem, de elküldtem az óvó nénihez azzal, hogy jó leszel, de azért nézzen rád…
Juhász Péter: Váltás ruhátok van? Én kezdetben nem vittem magammal. Az egyik kiscsoportos egész addig bilizett, hiába ültettük vécére, semmi. Szegénykének minden baja volt, és mit csinál a tapasztalatlan pedagógus? Ölbe veszi, hogy megnyugodjon.
Tóth Benjámin: Elárasztott a meleg.
Juhász Péter: Igen, megéreztem a bizalmát.
Rigler Zoltán: Volt olyan óvónéni, aki meglátta, hogy a gyerek hányt, dobott egy hátast. Jött a dajka néni, dobott egy hátast. A gyerekek jöttek érdeklődni. Én takarítottam el. Egy óvó bácsinak semmi sem gusztustalan.
Tóth Benjámin: Rózsavíznek és bölcsőzsírnak hívjuk a “végterméket”.
Juhász Péter: Én a kakilásra kezdetben nagyon érzékeny voltam. De meg lehet szokni, és különben sem kiabálhatok mindig a dadus után.
– Babázni szoktatok a gyerekekkel?
Tóth Benjámin: A babakocsiba bekötöm a babát, ha kérik, de babázni nem szoktam. Ha a babakonyhában főzünk, leülök velük…
Juhász Péter: …és olyan finomat még az életedben nem ettél. Homokból a legfinomabb. Végtelen mennyiséget főznek, és mi fogyasztunk. Ez az őszinte szeretet, amivel találkozunk, amiből a mindennapokban olyan kevés van.
|
Gyerekszáj Petikének vécére kell mennie: “Óvó bácsi, a kaki csengetett a kanyarban!” Zolika édesanyjának tüszős mandulagyulladása van: “Beni bácsi, az anyukámnak tüzes a mandulája.” – Anya vett nekem chipset. – A víz vezeti az áramot. Megráz, vagy tűz lesz belőle. Az nagyon veszélyes. – Mi leszel, ha nagy leszel? |
– A kisfiúk is főzőcskéznek?
Juhász Péter: Persze. Egy kisfiú, akinek két nővére van, mosott, főzött, takarított, vasalt, és minden reggel hozta nekem a játék kávét bögrében. A lányok nagyon szeretik, sokat játszanak vele. Igaz, a nagycsoportos lányok inkább a rosszcsont fiúk társaságát keresik.
Tóth Benjámin: Ez általában így van a való világban is.
Kovács Péter: A babázás tőlem nem idegen. Voltam már nagypapától kezdve kisfiúig minden. Nagyon szeretem a szerepjátékokat. A múltkor építettünk egy várat, fiúk lovagok voltak, be kellett spájzolni az élelmet a sárkány elől. Spontán kifutott egy olyan játékba, ami arról szólt, hogy nem is ismerjük a sárkányt, miért félünk tőle? Ha barátsággal közelít, miért ne lehetnénk barátok? A bábozást is szeretem.
Juhász Péter: Észrevettem, hogy bábozáskor másolnak minket, minket játszanak el.
Tóth Benjámin: Egy anyuka mesélte, hogy otthon a kicsi azt kérte, “játsszuk el Beni bácsit!”.
– Őszintén: vannak kedvenceitek?
Tóth Benjámin: Ugyan vannak olyanok, akikkel könnyebb megtalálni a közös hangot, azonnal együttműködnek, és olyanok is, akik több odafigyelést igényelnek, de a gyerekek személyisége annyira egyedi, hogy még ha akarnék, sem tudnék “kedvencet” választani közülük.
Rigler Zoltán: Igen, voltak: egyéniségek, rosszcsontok, vagányak, “nyuszik”, zsenik, aranyosak és édesek. Na, és az anyukák…
Kovács Péter: Vannak, és ezt szerintem fontos elismerni, mert ez az alapja annak, hogy tudatosan túl tudjunk lépni rajta.
Juhász Péter: Általában azokra a gyermekekre fordítok több időt a csoportban, akik amúgy is több odafigyelést igényelnek akár a szüleik párkapcsolati krízise miatt, vagy azért, mert a szociokulturális hátterükből adódóan egyéb hátrányt szenvednek. Ők – ha úgy tetszik –, ilyen értelemben a kedvenceim. Így sajnos mindig van egy-egy kedvenc. Az állandóan mosolygós, jókedvű gyermekek pedig mindig azok. Utóbbiak esetében a következetesség betartása egyértelműen nehezebb feladat.
– Mi az, amit esetleg ti tanultatok a gyerekektől?
 |
| Kovács Péter (Fotó: Ruff István) |
Rigler Zoltán: Azt, hogy legjobb gyereknek lenni, és annak megmaradni. Tudni figyelni a világra, érzékenynek lenni a szépre, a jóra, az izgalmasra, szeretni mindent és mindenkit, ami és aki szeretetre méltó, akihez és amihez jó hozzábújni, szeretgetni, az emlékét megőrizni.
Juhász Péter: Én leginkább újratanultam dolgokat. Ezek közül a legfontosabb, hogy a kevesebb mindig több. Kevesebb szóval többet mondhatok el, illetve a legtöbb helyzetben mindenre előttem van a legegyszerűbb, kézenfekvő megoldás. A gyerekek nem bonyolítanak semmit, mégis kreatívan építik meg vagy rajzolják le azt, amit elképzelnek. Saját szavaikkal, egyértelműen közlik a gondolataikat. Még akkor is, ha ez nem egyezik más véleményével. Hatéves kor alatt még ritkán fordul elő az “önérdekből ferdítés”, a “kegyes hazugság”, vagy esetleg “többarcúság” és az előítélet. Az igazi őszinteség az, ami minden óvodáskorút jellemez. A felnőttek között sok esetben ez már csak szavakban, vagy a másik ember felé elvárásként formálódik meg, de tartalmában sajnos nem.
Tóth Benjámin: Igen, ez az: az ártatlanság, amivel rá tudnak csodálkozni a világra. Ők még mernek hinni, tudnak bízni. Mi, felnőttek sokszor nagyon felületesek vagyunk, míg a gyerekek azonnal észreveszik az élet apró örömeit. A legegyszerűbb dolgok lekötik őket, és tudnak örülni neki. Nálunk az egyik kisgyerek az udvaron talált egy korhadt fadarabot, ami tele volt apró, szúrágta lyukakkal. Az egész játékidő alatt azzal játszott, és amikor odamentem hozzá megnézni, hogy mit csinál vele, akkor láttam, hogy a lyukakból egy akáctövissel kapargatta ki a kis szúlárvákat. Én lehet, hogy egy laza mozdulattal arrébb rúgtam volna, de ennek a kisgyereknek mégis örömet szerzett.
Kovács Péter: Szerintem az egyik legérdekesebb a gyerekek világában, hogy ott minden minden lehet. Minden a mi gondolatainktól, érzéseinktől függ, és olyanná alakíthatjuk, amilyennek csak akarjuk, és ez igaz önmagunkra is. A felnőttvilágban kevés az olyan ember, aki elhiszi, hogy változtathat akár a saját dolgain vagy a személyiségén. Amit én tanulok mindennap, az az, hogy teljes lendülettel érdemes élni, mert a világ tele van érdekesebbnél érdekesebb felfedezni valóval, és nincs olyan nap, amikor ne lehetne valami újat megtanulni, valamivel kicsit jobbá válni.
