Beismerő vallomás: “megütöttem a gyerekem”

Bűn manapság rásózni a gyerek fenekére? – ezzel a címmel közöl önvallomást a “Mindennapok száz…“ című blog szerzője.
Nos, kérdésére egy ideje már megvan a válasz, hiszen 2004-ben az Európa Tanács tagállamainak parlamenti közgyűlésén elfogadták azt a célkitűzést, mely szerint egész Európában legyen tilos a testi fenyítés minden formája. Még ugyanebben az évben Magyarországon módosították az 1997-es gyermekvédelmi törvényt, s a gyermeki jogok közé beemelték ezt az irányelvet.
Sajnos azonban a szülők döntő többsége erről nem hallott.

Egy korábbi cikkünkben már végeztünk nem reprezentatív felmérést olvasóink körében, amiből az derült ki, hogy a válaszadók 87 százalékával előfordult, hogy szülei megütötték gyerekkorában, 73 százaléka pedig maga is kezet emelt már a gyermekére. Amiből akár az is következhetne, hogy létezik “generációs tanulás”, vagyis a szülők nem akarják átörökíteni a rossz mintát, de sajnos inkább azt a következtetést lehet levonni, hogy a tehetetlen düh korszaktól függetlenül hasonló választ hoz ki az elkeseredett és fáradt szülőből.

“Bevallom, előfordult, hogy odasóztam”

Kiss Emese őszintén ír arról, hogy milyen tudatállapot vezet idáig (részletek a bejegyzésből):
“A napokban azt vágták a fejemhez a családban, hogy verem a gyerekemet. És ez annyira fáj, és rosszul esik, hogy elmondani nem tudom, hát kiírom. 1978-ban születtem. Az én gyerekkoromban még elfogadott dolog volt, hogy elcsattant otthon egy-egy atyai pofon, és nem egyszer koppantottak a fejünkre vagy a körmünkre vonalzóval az iskolában.
Tisztán emlékszem, engem háromszor vert el édesapám úgy istenigazából, de sosem, sohasem ok nélkül. Éppen ezért nem is tudom felróni neki így felnőtt fejjel sem. Atyai pofon is csattant néhány(egyszer például azért, mert lehülyéztem, ami soha többé nem fordult elő), érdekes, apu ezeket mindig annyira szégyellte, hogy utána azonnal bocsánatot kért.
Ám többnyire egyik eszközhöz sem kellett folyamodnia, elég volt, ha villogó szemmel elkezdett számolni. 3-ig sosem jutott el, mert nem vártuk meg.Haptákba vágtuk magunkat.
Már tiniként megfogadtam, ha nagy leszek, és lesz saját gyerekem, én is számolni fogok. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy esetleg bármikor kezet emelnék legdrágább kincsemre, és titokban el is ítéltem azokat a szülőket akik bevallották, ők bizony odasóznak néha.
Viki megszületése után aztán új dimenzióba kerültem. Fél éven keresztül csak sírt, folyamatosan. Állandó alváshiánnyal, végtelen kimerültséggel küzdöttem, és néha éreztem, most meg tudnám jól rázni, hogy csak egy kicsit egy icipicit csend legyen. De sosem tettem. Védtelen babácska volt, nem tehetett a sírásról,egyszerűen így kommunikált.
Ahogy növögetett, és értelme nyiladozni kezdett, egyre több probléma adódott. Teljesen tudatos szülőnek tartom magam, abszolút következetesen próbáltunk mindent megoldani a párommal, akivel jól együtt is lehetett működni szerencsére. Már előre eldöntöttük, hogy semmi esetre nem hagyunk teret a hisztinek, történjen bármi. Persze egy gyakorlott szülő most biztos jót mosolyog akkori naivságunkon, de mi elszántak voltunk.
(…) A durva dackorszak egybeesett a munkába állásommal. Ebben az időszakban kezdtük el bevezetni a számolást is. Rövid ideig próbálkoztunk azzal, hogy nem veszünk a hisztiről tudomást, de ez pont a szörnyű hangerő miatt nem volt nekünk jó. Aztán megpróbáltunk elé menni a dolgoknak, és eleve kikerülni a hisztigyanús helyzeteket, de ha Viki olyan hangulatban volt, egyszerűen nem lehetett elkerülni a vihart.
Végül is azt hiszem, kár ragozni, bevallom, előfordult, hogy oda-odasóztam az akkor még pelenkás fenekére, ami csak nekem okozott szörnyű lelkiismeret furdalást, mert ő meg sem érezte. Ezért vettük elő a számolást. Ennek bevezetése se volt zökkenőmentes, mert kislányomnak meg kellett tanulnia, hogy büntetés jön a 3 után. Kezdetben képen röhögött, szó szerint. Aztán lassan ugyanúgy megtanulta ahogy én, hogy a 3-at megvárni nem szabad. Most 4 éves porontyom már alig-alig hisztizik, és ha nagyon ellenszegül elég ha megkérdezem, elkezdjek számolni?
De vannak napok, mikor egy három műszakban végighajtott munkahét vége felé történik valami, amitől elszakad nálam a cérna, és bizony térdemre fektetem és néhányat rásózok a fenekére. Sosem bántom ok nélkül, és sosem ütök nagyot, mégis majd megszakad a szívem, és rettenetesen szégyenlem magam. Milyen anya vagyok én? Gyűlölöm magam érte, de már nem tudom visszacsinálni.
Érdekes módon Viki mindig megvigasztal, a kapcsolatunk jobb nem is lehetne. Mégis azt kívánom, lenne kicsit több erőm visszafogni akkor a kezemet!“

Így ír a blogger, aztán összefoglalja a tanulságot úgy, ahogy ma sok-sok szülő teszi: “Igenis van az a szituáció, amikor semmi sem lehet hatásosabb a jól irányzott, jókor adott atyai pofonnál. És elnézve a mai fiatalokat, bizony nem egyre rá is férne. (…) Üzenem a családomnak és azoknak akik elítélik a hullafáradt anyukákat, akiknek néha eljár a kezük, hogy azt hiszem, az a fenékre ütés az anyának jobban fáj, mint annak, aki kapja. Persze ez sem mentség, de talán enyhítő körülmény.“

Ez lesz a példa

Vizinger Erzsébet pszichológus korábban azt nyilatkozta a Cafénak: a gyerek nem azt tanulja, amit tanítani akarunk neki, hanem amit példaként lát. “Ha azt látja, hogy a szülő tehetetlen és tehetetlenségében az agresszióhoz nyúl, akkor ezt tanulja meg ő is, ez lesz a követendő példa. Nem azt tanulja meg, hogy hogyan hagyjon abba egy helytelen viselkedést, hanem hogy a másik ember szabályozására az agresszió jó eszköz.”
Flamm János gyermekpszichológus hangsúlyozta, a pofon sosem a hisztivel kezdődik. “Ha a gyerek sokszor van olyan helyzetben, ahol az önállóságát gyakorolhatja, akkor jobban el fogja fogadni a »nem«-et is tőlünk. Próbáljuk megelőzni a láncreakciót. De ha már benne vagyunk a helyzetben, akkor guggoljunk le hozzá: ettől mi is kevésbé fogunk ordítani, és a szintkülönbség megszűnésétől a gyerek is más lelkiállapotba kerül.”

De mi van, ha már megtörtént a baj, és elcsattant az a bizonyos?

Flamm János gyermekpszichológus: “Beszéljük meg az esetet, próbáljuk meg partnernek kezelni, bevonni őt is megoldásba: mondjuk el, mennyi mindent engedünk meg, de cserébe ezt meg ezt nem. A gyereknek a szülő egy tükör, amiben azt is látja, hogy az anyja, apja is ember, akinek vannak rosszabb napjai és indulatai. Így megtanulja, hogy ez nem baj, és hogy neki is tudni kell fékeznie az érzéseit.”
Vizinger Erzsébet: “Hiába mondjuk egy kétévesnek, hogy ne hisztizzen, mert ő még nem tudja kontrollálni az indulatait. Ezen kívül a saját frusztrációnkat is meg kell tanulnunk kezelni. Szerencsére ma már számos ilyen jellegű tanfolyam és tréning van, az erre fogékony szülőknek bőven van lehetőségük válogatni az erőszakmentes kommunikációt tanító lehetőségek közül.”
Amikor Emese azt írja, “van az a szituáció, amikor semmi sem lehet hatásosabb a jól irányzott, jókor adott atyai pofonnál“, hozzáteszi: “remélem, ezzel a kijelentésemmel nem sértek meg semmilyen törvényt. Mert minek tartana be bárki bármilyen törvényt, ha a megszegéséért nem jár semmilyen büntetés?“
No, ez érdekes felvetés. Hiszen valóban: a törvény csak papír, ha következmények nélkül lehet nem betartani. De vajon jelentettek-e már fel valakit azért, mert egyszer-egyszer, “nevelő szándékkal” megütötte a gyerekét? És vajon nekünk eszünkbe jutna-e telefonálni azért, mert azt látjuk, hogy a boltban hisztiző gyereket megrángatja a mamája? Egyáltalán: bűncselekménynek számít ez?

Egy fenékre csapás nem bűncselekmény

A gyerekverést (pontosabban a gyermekkel szembeni erőszak minden formáját, ideértve a testi fenyítést is) a gyermekvédelmi törvényünk tiltja ugyan – viszont nem tesz hozzá szankciót. Amikor 2004 decemberében a parlament megszavazta a törvénymódosítást a zéró toleranciáról, az előterjesztő miniszter azt mondta: “nem az a cél, hogy szülőket hosszú tömött sorban börtönbe küldjük, hanem hogy a pozitív gyermeknevelési technikák elterjedjenek”.  Bűncselekmény az, ami súlyosan veszélyeztetik a gyermek egészséges testi, lelki, érzelmi, erkölcsi fejlődését. “Egy fenékre csapás nem éri el ezt a szintet, és nem is hiszi senki, hogy hasznos lenne, ha emiatt eljárások indulnának büntetőbíróságok előtt” – mondja Gyurkó Szilvia, az Unicef gyermekjogi igazgatója, ugyanakkor hozzáteszi: “a gyermekvédelmi rendszernek nagyon is kell foglalkoznia ezzel, mert a gyerekverés azt jelenti, hogy a szülői és nevelési képességek ​ területén segítségre van szüksége a szülőnek, hogy megértse, miért nem jó ez, mik a következménynek.” H​a brutális módon bántalmaznak egy gyereket, akkor tehet feljelentést a rendőrségen, de mivel tizennyolc éves koráig jogilag nem számít cselekvőképesnek, ehhez is törvényes képviselő kell.  Ez viszont többnyire a szülő, viszont általában épp ő az, aki bántja a gyereket: faramuci helyzet. Minden évben előfordul olyan eset, mikor maga a gyerek ​jelzi a gyermekvédelem felé, hogy a szülei ​bántalmazzák, vagy nem foglalkoznak vele megfelelően​. Nem egy olyan gyerek van, aki ​egyszerűen ​besétál egy gyerekotthonba, mondván “itt vagyok, és itt szeretnék maradni, mert otthon nem jó nekem” – mondja Gyurkó.