Tévhit 3.: Az elfogadás beletörődést jelent

Szerzőnk L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, hipnoterapeuta, több évtizedes tapasztalattal rendelkezik pszichés és személyiségzavarok, családi és párkapcsolatok, valamint életvezetési problémák feltárása és kezelése terén. Számos helyen tanít, rendszeresen publikál, tart előadásokat, és neves napilapok szakértőjeként is tevékenykedik. “Közelebb egymáshoz. 11 tévhit párkapcsolatainkról” című kötetében segít eligazodni a párkeresés és a párkapcsolatok útvesztőiben.

Anita az utóbbi időben egyre többször oldotta feszültségét alkohollal, a vele együtt élő barátjának óriási problémát jelentett ez. Emiatt (?!) sokat és durván veszekedtek, tudattalan játszmák uralták kapcsolatukat. Dénes ellenőrizte, mikor és mennyit ivott Anita. Hívogatta, munkatársainál érdeklődött utána, az eldugott üvegek után kutatott, majd filccel titokban bejelölte az üvegeken az alkohol szintjét.

Súlyosan megalázták, vádolták egymást, feldolgozatlan indulataikat, sértettségüket kíméletlenül egymásra borították. (“Impotens, erőszakos vadállat vagy!”, “Csak melletted, mert egy ilyen nőt nem lehet kívánni!”) Ha a veszekedések után a lány még többet ivott, Dénes erőszakkal hazavitte szüleihez, akik persze nagyon sajnálták a fiút, lányukat pedig durván szidták ilyenkor.

Sokszor tesszük fel a kérdést, mit is jelent az elfogadás. Párunk drogfüggéséhez csendesen asszisztáljunk? Tűrjük, ha megbánt minket? Hagyjuk, ha nem tölt velünk időt, nincsenek közös élményeink? Belemenjünk kedvéért a csoportos szexbe, ha minden porcikánk tiltakozik ellene, és sóvárog az intimitásra? Anita igyon tovább, Dénes pedig fogadja el? Vagy Anita törődjön bele Dénes fájó segítségnyújtási elképzeléseibe? Nem, az elfogadás nem ez. Nem törődhetünk bele a megaláztatásba, a megváltoztatható érzelmi hiányokba, de ne akarjuk megváltoztatni társunkat. Hiszen ő nem irányítást, szülői útmutatást igényel, hanem egy egyenrangú, felnőtt társat. Az elfogadás valójában mély megnyílást, vádak nélküli, szeretetteljes közeledést jelent társunk felé. Miközben tudjuk, hogy mindkettőnknek van hibája, mert a párkapcsolatban mindig két ember, és nem két félisten találkozik.

1. lépés: Ne társunkat akarjuk megváltoztatni!
Az elfogadás első, legfontosabb eleme a társunk megváltoztatásának feladása. Egyrészt mindenki csak önmagát tudja megváltoztatni, másrészt az efféle törekvés az ellenkező hatást éri el: dacot és ellenállást vált ki párunkból, és egyre messzebb kerülünk egymástól, az együttes problémamegoldástól. Dénes sem tudta elfogadni, és jól szeretni Anitát. Absztinenssé akarta tenni, és közben nem vette észre, hogy tetteivel folyamatosan azt üzente: “Gyenge vagy! Nem vagy szerethető!”.

2. lépés: Válasszuk a mély megnyílást, vállaljuk saját fájdalmunk megmutatását!
Az elfogadás nem áldozattá válást, hanem együttműködést és aktivitást jelent, amelyet mély, őszinte érzelmi megnyílással segíthetünk. Nem könnyű feladat ez, rájöhetünk, mi se vagyunk különbek társunknál. Az el nem fogadásban valami olyan ellen küzdünk, amit magunkban nem tudunk elfogadni, így feldolgozatlan érzéseinket tudattalanul társunkra vetítjük. Pedig csak akkor tudjuk elfogadni és együttműködésre ösztönözni társunkat, ha mi is szembenézünk saját elfojtott, fájdalmas érzéseinkkel.

Saját érzéseinkről beszélnünk a legnehezebb, de szerencsére megtanulhatjuk. Sokszor megijedünk, hogy kiadjuk magunkat, pedig csak ez segítheti a problémamegoldást. Dénesben miután tudatosultak Anita italozásával kapcsolatos mélyebb érzései, képes volt önmagáról beszélni:”Nem akartalak megbántani, de féltem, rettegtem, hogy elveszítelek, amikor olyan rosszul voltál. Tehetetlennek éreztem magam.”

Erre Anita is megnyílt: “Amikor megláttam a szigorú tekinteted, mindig azt éreztem, hogy nem vagyok jó nő, jó ember, nem vagyok szerethető, egy senki vagyok. És ez fájt, most is fáj…” Az elfogadásnak, az őszinte, szeretetteljes érzelmi megnyílásnak kölcsönös folyamatnak kell lennie, mert ha egyoldalú, kiszolgáltatottnak érezhetjük magunkat.

A gyerekkorunkra utaló mondatok különösen mélyek, és közelebb visznek a megoldáshoz és egymáshoz. Dénes édesanyja alkoholista volt, amire tudatosan emlékezett, de az elszenvedett élmények sebei ma is fájóak: “Borzasztóan fájt, mikor az italtól eltorzult arcodról édesanyám jutott eszembe, és a gyerekkori gyötrelmes érzések. Ilyenkor se megölelni, se megmenteni nem tudtam. Gyűlöltem, miközben a szeretetére vágytam. És mikor részeg volt, rettegtem, hogy meghal.”

Az is tudatosult benne, hogy ő is tehetetlen volt Anitával, mint apja édesanyjával, amiért akkor haragudott, ma pedig ő is megszégyenítette, megalázta barátnőjét, és ő sem nézett szembe saját függőségével, az apjától eltanult munkaalkoholizmusával. Dénes sérülékenységének megmutatásától Anita is jobban megnyílt, erősödött benne a változási szándék és az együttműködésre való hajlam:

“Mindig arra vágytam, hogy büszkék legyenek rám a szüleim (és te is), de ezt mindig elrontottam.” Kapcsolatuk a mély megnyílással már nem arról szólt, hogy Dénes a Mr. Tökéletes, Anita pedig Ms. Tökéletlen. Őszinte beszélgetéseikben két sebzett gyermeki lélek talált egymásra, és egymást segítve gyógyították régóta vérző sebeiket.

3. lépés: A bajban is ismerjük el társunk értékeit, erőfeszítéseinek pozitív szándékát!
Ha társunknak nem tetszik viselkedésünk, az nem jelenti, hogy bennünket utasít el. És fordítva, ha egy szituációban helytelennek tartjuk társunk viselkedését, attól őt magát még elfogadjuk, és nagyon szerethetjük. Az elfogadás biztosítja, hogy a negatív helyzetet utasítsuk el, és ne társunkat. Anita és Dénes élete is akkor változott, amikor megtanulták szétválasztani saját és társuk viselkedését a személyiségüktől.

Anita megértette, hogy Dénes aggódott érte, segíteni akarta, ha rossz módszereket is választott. Szándéka pozitív volt, még ha megoldása negatív is. Dénes megértette, hogy Anita magányossága (a fiú szinte állandóan dolgozott, otthon is, laptopján éjfélig), szeretethiánya, érzelmi elutasítottsága is hozzájárult helytelen reakcióihoz. Pozitív hozzáállás kell ahhoz, hogy negatív helyzetekben is meglássuk társunkban az értéket, a szerethetőt, a pozitív szándékot. Csak ez a hozzáállás hoz változást, mindkettőnket szerethetővé teszi, és megakadályozza az indulatos, vádaskodó reakciókat.

4. Keressük együtt a nehéz helyzetek megoldását!
Nehéz helyzetekben gyakran negatívan minősítjük társunkat. Ám csak akkor leszünk képesek egymást elfogadni, ha megtanulunk lehiggadni, és a negatív minősítések helyett választott mély megnyílás után a problémára közösen keressük a megoldást. Ha a felszínre került mély érzéseinket elfogadjuk, megbeszéljük, és elismerjük egymás erőfeszítéseit, akkor a probléma megoldásával meghittebb kapcsolatot alakíthatunk ki egymással, mint valaha volt közöttünk.

“Fáj a kezem, puszild meg!” – Az elfogadás gyermeknyelve

A gyermekek gyakran bölcsebbek, mint a felnőttek. Csöpp unokám elesett a minap, megütötte a kezét, és odafutott hozzám: “Mami! Fáj a kezem, puszild meg!” Megpusziltam, és már játszott is tovább boldogan. Mit is tett a pici lány? Először is a fájdalmát nem tette azonossá egész személyiségével. Csak a keze fájt, és felém is ezt közvetítette. Mi, felnőttek gyakran kiterjesztünk: “Rosszul vagyok!” mondjuk, ha bármi bajunk van, és ez már önmagában nehezíti az elfogadást. A gyermeki lélek abban is bölcs, hogy egyből megoldást is keresett, nemes egyszerűséggel: “Fáj a kezem, puszild meg!” Abban is biztos volt, hogy aki szereti, teljesíti a kérését. Nem szorongott, hogy kiadja magát, nem félt a visszautasítástól, hogy nem kap vigaszt, hiszen szeretett mamájával, teljes biztonságban volt.

Miért nem tudunk felnőttként is ilyen egyszerűen élni? Miért bonyolítjuk túl az életünket, a kapcsolatainkat? Ha fáradtan hazaérünk, a gondosan becsomagolt finom utalások vagy egymás szidalmazása helyett, miért nem mondunk csak ennyit: “Elfáradtam, ölelj meg!” vagy “Hiányzik a szeretet, csókolj meg!” vagy “Hiányoztál, ülj mellém egy kicsit!” Miért is nem tudunk szeretettel összebújni, ha valami bajunk van, mondván “Fáj a szívem, bújj hozzám!” És néha csak szavak nélkül hosszan megölelni egymást, és érezni, ahogy a szeretet sugárzik lélektől lélekig.

Tévhit 1.: létezik a nagy Ő, a Tökéletes Társ

Tévhit 2.: a szenvedély egy életen át tarthat