Mindenki túlmisztifikálja, istenként tiszteli az anyját, főleg akkor, ha már nem él. Utólag akarja megbecsülni ezzel, vagy csak lelkiismeret-furdalását próbálja enyhíteni a cselekedettel, hogy viszonozhatatlan imádatba esik.
Az én anyám ember, akként tisztelem. Nagy emberként, a legnagyobbként. Annak minden ismérvével. Bűneivel, melyeket meg tudott bocsátani magának. Erényeivel, melyeket képtelen volt levetkőzni, hogy ember maradhasson, és melyek végül a boldogság és boldogtalanság ambivalenciájának örvényébe sodorták.
Mindenki anyja különleges, ez az anyák sajátossága. Mégis úgy gondolom, hogy az én anyám valóban különleges. Volt és lesz. Miért? Mert le akarta győzni a halált. Akarta, nem csak szavakkal. Milliószor meg is tette. A halál valószínűleg szerette őt, mert úgy vitte el, ahogy szerette volna, hogy érte jöjjön. Gyorsan, hogy ne legyen fájdalom, kínlódás. Nemcsak neki, hanem senkinek, aki szereti őt. Csak tényt akart. Búcsút, szívszaggatót nem.
Egy évvel ezelőtt beköltöztem anyám varródobozába. Akkorra lett annyi erőm, hogy ezt megtegyem. Addigra múlt el annyira önsajnálatom, hogy képes legyek rá.
Voltak olyan titkos helyek az életében, melyekbe nem volt jogosultságom belelátni gyerekként. Ilyen volt a retikülje, és ilyen volt a varródoboza. Vártam azt a pillanatot, amikor végre felnövök, és megkapom a lehetőséget, hogy eme két, különleges helyre betekintést nyerhessek. Talán nem is a varródoboz és retikül tartalma érdekelt, hanem anyám lelke, melyről – úgy véltem – mindent megtudhatok, ha látom, milyen csodák vannak ezekben a rejtekekben.
Ostoba vágy volt. Már inkább anyámat kívánnám látni. De nem lehet. Csak a varródobozát. Érezni viszont tudom őt. A lelkét, amit annyira kerestem. Bennem van. A gondolatai, a szavai. Bármi történjék is, tudom, hogy mire mit mondana, min nevetne, vagy min sírna.
Ki volt az én anyám? Nos… A teljes cikket a Fekete bárány fehérben blogon találod.
