A Le Monde napilapban találtam rá A kedvenc gyerek családi tabu című cikkre. Azóta foglalkoztat a téma, amióta az egyik kedvenc barátnőm (micsoda zűrzavar, most akkor egyik, vagy kedvenc?) azt mondta, hogy annyira szereti a kisfiát, hogy az már szinte szerelem. Nekem még nem volt gyerekem akkoriban, azt gondoltam, túloz, vagy nem találja a szavakat a szeretetére, nem tudja kifejezni magát. Ma már vannak gyerekeim, az egyik ráadásul fiú, így kristálytisztán értem a barátnőmet. Én is földönkívüli rajongással vagyok a fiam iránt. A lányom pedig az örök princesszem. Talán úgy lehetne összefoglalni, hogy a szeretet mennyisége ugyanannyi, a minősége különbözik. De nézzük, mit ír a témáról a Le Monde.
Catherine Sellent – a nantesi egyetem neveléstudomány karának professzora, klinikai pszichológus és szociológus –, valamint Claudine Paque – aki ugyanazon egyetemen kommunikációs professzor – írt erről a kérdéskörről könyvet. A szerzők azt írják, hogy a mai francia társadalomban rendkívül gyanakvóan tekintenek azokra a szülőkre, akik az egyik gyereküket jobban szeretik a másiknál. A szülői részrehajlás valójában egy olyan jelenség, amiről nem illik beszélni, amit szégyellni kell.
Ahhoz, hogy a témát kellőképpen kivesézhessék, sok szülőt meginterjúvoltak. Ezek során az derült ki, hogy igenis sok szülő jobban kedveli az egyik gyerekét, mint a másikat (vagy a többieket). A szülők 80 százaléka bevallotta, hogy van kedvence. Azok a szülők, akik az elején tagadták, az interjú során ráébredtek, hogy nekik is van kedvencük.
Arról is írnak a könyvben, hogy a kedvenc státusz milyen hatással van a kedvenc gyerekre és az utána következő generációra (például a “kis kincs” gyereke magától értetődően a nagyszülők kedvence lesz). Elmerengtem, hogy nálunk ez hogy volt, hogy van. Testvéremet vagy engem szeretnek jobban a szüleim? Nem tudom megmondani, azt hiszem, nekik sikerült egyformán szeretni minket. Jó munkát végeztek!
Hogyan kezdődnek a preferenciák? A teljes cikket a Nem harap a spenót blogon találod!
