Legújabb barátnőm ötéves. A barátnőséget azzal érdemeltem ki, hogy beszélgetek vele. Négy gyerek között nem jut rá elég idő, szülei dolgoznak és fáradtak, és bármennyire szeretik, mire hazaérnek, már csak az “ezt csináld, azt csináld” és A barátok közt marad neki. Lujzi kezdetben többet mesélt a Berényi családról és az Édes élet szereplőiről, mint saját testvéreiről. Koravén arccal magyarázta nekem, miért nem szabad (!) apához szólnia, amikor este hazajön.
Zacher Gábor toxikológus a hétperces ementáli gyerekek világáról beszél, mert ennyi ideje jut általában a szülőnek, hogy csemetéjével szót váltson. S azért ementáli, mert a kamaszkor tele van lyukakkal, amit a családi beszélgetések helyett drogokkal és egyéb függőségekkel (számítógép, alkohol) próbálnak betömni a fiatalok.
Nem mintha mi – felnőttek és gyerekek egyaránt – ne kommunikálnánk egymással: beszélgetünk, személyesen és e-mailben, sms-ben, chaten – többet, mint bármikor korábban. A gond az, hogy egymáshoz, és nem egymással beszélünk. Több barátom azt mondja, jobban esik neki az írás, mint a beszéd – pedig ők nem újságírók. Így könnyebben fejezik ki magukat, kontrollálhatják, mit mondanak, mennyit mutatnak magukból. Nem kell a közvetlen, élő kapcsolat kockázataival, kiszámíthatatlanságával és néha unalmas részeivel számolni. Minden pörög. Csak a nyelvünk nem, amikor kéne.
Pszichiáter ismerősöm egyszer azt mesélte, hogy ő tulajdonképpen azt csinálja, amit egy barát, társ, szülő vagy gyerek tenne: hallgat, figyel, kérdez, megért. Csak az emberek fizetnek ezért. És ujjongunk, ha feltalálják azt a karórát, amely megfejti az érzéseinket, és a szemüveget, amely leleplezi a hamisakat. Amikor ez egy percnyi beszélgetésből is kiderül.
Aki tudja, hogyan lehet ebből a 7 percből 17, 77 vagy 117, mondja el, segítsen. Beszélgessünk!
