A legnehezebben azt szoktam meg, hogy nem tudom úgy irányítani, kézben tartani a dolgainkat, ahogy korábban. Szinte mindegy volt, hogy én mit akarok. Idegesített az állandó rendetlenség, hogy nem érek a dolgaim végére, ha megfeszülök, sem tudok megfelelni a saját magam által támasztott elvárásaimnak.
Az i-re a pontot a második kisfiúnk születése tette fel. Szuperanyuként továbbra is kétségbeesetten próbáltam tartani a frontot minden vonalon, ami így utólag nyilvánvalóan teljesen esélytelen volt most már két kicsikével. Aztán eljött a pillanat, amikor ráébredtem, hogy ez így nagyon-nagyon nincs rendben, mert ha én ezt nem hagyom abba, akkor maximum idegroncsanya leszek a vágyott tökéletes anya helyett…
A teljes cikket a Zenanya blogon olvashatod!
