Több anyuka ismerősöm bevallotta, hogy neki már egy-két, de három otthon töltött év után biztosan elvonási tünetei voltak, úgy érezte, egyszerűen nem használja az agyát. Például amikor az egyik kétgyerekes barátnőm könyörgött a férjének, hogy ő mehessen a házukban lévő közgyűlésre, ami minden lakónak púp a hátán, és még élvezte is, akkor családilag belátták, hogy neki öt év után már nem elég a játszóterezés, pedig imádja a gyerekeit. Egy másik barátnőm életét maximálisan kitöltötte az anyaság, de három gyerek és hét év után hirtelen ő is munkába állt, szinte viharos gyorsasággal megragadva a lehetőséget. Megértem, Barni idén lesz hétéves – időnként mostanában nekem is volt olyan érzésem, hogy megőrölök a napi rutintól, attól, hogy csak anyákkal találkozom, és hiába veszek fel normális ruhát, úgyis leeszik, kiszakítják, összehomokozzák, akkor meg minek… Aztán viszont túllendülök ezen, és örülök, hogy látom, ahogy Kata napról napra okosabb, aranyosabb, és elborzadok a gondolattól, hogy “intézménybe” járjon. Illetve attól, hogy ha mi nem vagyunk itthon délelőttönként, hogy lesz tiszta ruha, tele hűtő, és hogy nem áll a feje tetejére az, ami még működik valahogy. Pedig állítólag, ahogy elkezdesz dolgozni, kevesebb időd lesz mindenre, mégis türelmesebb leszel a gyerekeiddel…
És a másik oldal? A teljes cikket a Mammamia blogon találod!
