Apámat nem ismertem. A szüleim néhány hónapos koromban váltak el, soha nem látogatott. A szenvedélyes szerelem csúnya véget ért, anyám egy képet se őrzött meg. A sebek begyógyultak, ám hiába mesélt később apámról kedves humorral, nekem már csak azok az emlékmorzsák maradtak, amelyeket beszélgetések közben csipegettem föl. Ez akkor elég volt.
Apám magas volt, hosszú hajú, az arcát soha nem tudtam elképzelni. Pékségben dolgozott. Bohém életet élt, imádott mulatni. Gitárját mindenhova magával vitte, egy szilveszteri éjszakán az utcán játszotta A felkelő nap házát, együtt énekeltek vele a járókelők. A válás után harmadszorra is megnősült, két idősebb testvérem mellé született három öcsém is. Tudtam róluk, de nem ismertem őket. Anyám újra férjhez ment, húgom is született, és mellékesen tudtam, hogy valahol él egy igazi apukám.
Húszéves múltam, amikor levelet kaptam tőle. Megdobbant a szívem. A rózsás képeslapon rozoga betűkkel az állt, egyetlen vágya, hogy lásson. Zakatoltak bennem a kérdések. Hát gondol rám?! Emlékszik a címünkre? De miért most jelentkezett?
Azonnal válaszoltam neki, de bizonytalan voltam. Kértem tőle fényképet. Rögtön küldött, azt írta, boldoggá tettem a levelemmel. “Drága fiam” – így szólított. A megsárgult fotón egy idegen férfi ült, nagyon rosszul festett, arcán nyomot hagyott az élet. Kezében gitár. Tartottam a csalódástól. Próbáltam a legrosszabbra felkészülni, elképzeltem, vajon meg tudnék-e ölelni egy hajléktalant, ha azzal jönne oda az utcán, hogy ő az. Nem ment. Húzni kezdtem az időt, félretettem a levelet. Apám két hónap múlva meghalt.
Csak a koporsóban láttam. Arca cserzett, haja hosszú. A szemébe már nem nézhettem, a hangját nem hallhattam.
A temetésre félve mentem el, szégyelltem magam az ismeretlen vidéki rokonok előtt. Leszálltak a buszról, sokan jöttek, apámék tízen voltak testvérek. Megláttak, és sírni kezdtek. “Tiszta Öcsi” – ölelgettek, és kiderült, hogy mindenemet: az arcomat, a járásomat, de még a halk beszédemet is apámtól örököltem. Imádott olvasni, verseket írt. A viccek terén is megegyezett az ízlésünk. Fiatal mása voltam, pedig egyszer sem találkoztunk.
Kaptam róla fényképeket. Szívtam magamba a történeteit, az aranyköpéseit, nekem adták a régi ingét, megnéztem, hol töltötte a gyerekkorát. Még A felkelő nap háza akkordjait is megtanultam. De már késő volt, ezek az ereklyék nem pótolhatták őt. Ha korábban nem vacakolok, láthattam volna, milyen leszek húsz év múlva.
Tizennégy év telt el. Közben én is apa lettem. Egyre többet gondolok rá, egyre jobban a helyébe tudom képzelni magam. Már nem azt kérdezem, miért nem keresett sokáig: az bánt, micsoda magány és szomorúság vihette rá arra, hogy egy elrontott élet végén – minden szégyene és vívódása ellenére – írjon nekem. Fantasztikus boldogság lehetett neki, amikor az első levelére válaszoltam. Keserves pokol, amikor a másodikra nem…
Nem ismertem őt, de piszkosul hiányzik. Kérdezgetném. Mesélnék neki. Vajon hogyan nevetett? Megölelném, csak egyszer, de több levelet már nem ír. Néha előveszem a gitárt. Eljátszom a fiaimnak A felkelő nap házát, és közben arra gondolok: “Szia, apa. Egyszer találkozunk.”
