Nő vagyok, és szeretem a focit. Nem nagyon értem, mi ezzel a baj egyébként. Szabad világban élünk, mindenki azt csinál, amit akar. Egyes férfiak szoláriumba járnak, meg sminkelnek, én meg élek-halok az úgynevezett labdarúgásért.
És most végre itt a focivébé, a nagy futballfieszta, amire minden, focit kicsit is szerető emberke vár. És igen, egy hónapig minden a foci körül forog. A reklámok, a Facebook üzenőfala, a hírek, sőt a közszolgálati tévén is elmaradnak az esti művészfilmek a közvetítések miatt. A város tele van emberekkel, nem számít, milyen nap van, és nem tudsz úgy bemenni egyik bárba se, hogy ne nézd a meccset. Ez a téma a buszon, az orvosi rendelőben, a péknél, mindenütt.
Lehet ezt az egészet utálni, de nem biztos, hogy megéri. Gondolj csak bele, ha valamit élvezel, akkor az hamarabb véget ér. Szóval szerintem ahelyett, hogy utálnád, próbáld meg elfogadni. Vagy egyszerűen ne foglalkozz vele.
A baráti körömben egyetlen embert tudok felmutatni, aki szereti a focit, a többiek nem nagyon rajonganak érte. Vannak semlegesek, és vannak, akik teljes mértékben elutasítják a labdarúgást.
Szerencsés vagyok viszont, mert tudják, hogy nekem ez fontos, ezt szeretem, és megtiszteljük annyira egymást, hogy elfogadjuk a másik hülyeségeit. Meccsre egyedül járok, és egyedül is nézem. Ők nem kérdeznek (mert nem érdekli őket), én meg nem mondom (mert nem érdekli őket). Jól van ez így.
És tudod, miért? A teljes cikket a Grafoterápia blogon találod…
