Emlékszem, amikor a párommal anno összeköltöztünk, még zajlott a válási hercehurcája. Nagyon tehetetlennek éreztem magam, nehéz volt belátnom, hogy ez nem rólam szól. Ahogy Edina is mesélte, az egót félretenni a legfontosabb feladat, és érzelmi intelligenciától függ, mennyire hatékonyan tud ezen dolgozni az ember. Mit teszel, ha a párod bánatos, de nem miattad, hanem azért, mert veszteségek érik/érték, anyagilag és érzelmileg egyaránt? Mikor szabad szólnod, mikor van jogod véleményt formálni, ha ezek a veszteségek téged is érintenek, a hozzád való viszonyát alaposan átszövik? Egy dologban voltam biztos, hogy csakis az idő lesz a barátom. Akkor azonban úgy láttam, ebből sosem fog(unk) kilábalni.
Nem mondom, hogy az én módszereim üdvösek voltak az elmúlt években, de lekopogom, mára elsimultak a dolgok, kevesebbet ráncoljuk a homlokunkat, és a korábban blokkoló érzelmek is felszívódni látszanak ekkora távolságból. A hidak, amennyire lehetett – és amennyire a viszonyok engedik –, felégtek mögöttünk.
Ami nekem segített…
- Amikor egy szituáció nagyon bántott, igyekeztem eltávolodni tőle, megvizsgálni, miért hatol a velőmig a téma. Nem jöttem rá azonnal, volt, hogy heteket vajúdtam felette, mígnem megtaláltam a gyökerét, hogy valójában mit piszkálnak bennem a páromról leváló asszony (és családja) lépései, illetve a párom erre adott reakciói. Ebben volt nagyszerű segítségemre Byron Katie 4 kérdés nevű módszere, amivel minden felmerülő gondolatomat felül tudtam vizsgálni, majd lassan-lassan elengedni. Hiszen ezek csak gondolatok, ahogy bekúsznak, úgy elhessegethetők!
- Ha úgy éreztem, nem kapok elég időt, elég odaadó figyelmet a (le)válás miatt leterhelt páromtól, eleinte kikeltem magamból, de csendesebb perceimben ismét rá kellett jönnöm, hogy ez majd a jövőben nekem is jó lesz, ha hagyom elvarrni neki a szálakat, és előbb-utóbb megérkezik hozzám. Ha nem sikerült teljesen tiszta lappal indulnunk, akkor egymás mellett kell átvészelni a söprögetés hónapjait, éveit. És megint csak az egó, az egó, az egó…
- Volt, hogy nagyon mérges lettem, akkor két dolgot tudtam tenni. Fogtam a cipőmet, bezártam magam mögött az ajtót, és jártam egyet (tetszés szerint behelyettesíthető futással és más sporttal, házimunkával). Ezt tette a párom is, ha hasonló helyzetben volt, és bár piszok nehéz ilyenkor nem rátelefonálni a másikra és visszahívni, mindig megálltuk. De tudtuk, hogy visszamegyünk, ha lehiggadtunk, és egymáshoz megyünk haza. A másik módszert egy kineziológustól tanultam (a “nem szégyen segítséget kérni”- elv jegyében, egyébként ő is vendégszerepel a blogon ősszel), ő mondta azt, hogy érdemes a dühöt kiadni, nem örökké elnyomni. Erre tökéletes egy összecsavart újság, amit szépen, módszeresen szét lehet csapkodni egy tetszőleges ajtófélfán. Lefáraszt, kiengedsz, megnyugszol, majd tiszta fejjel elkezdhetsz gondolkodni.
Több dolog is van, a teljes cikket a Második feleség blogon találod!
