Tévhit 5.: “A szüleimnek semmi köze kettőnkhöz!”

Szerzőnk L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, hipnoterapeuta több évtizedes tapasztalattal rendelkezik pszichés és személyiségzavarok, családi és párkapcsolatok, valamint életvezetési problémák feltárása és kezelése terén. Számos helyen tanít, rendszeresen publikál, tart előadásokat, és neves napilapok szakértőjeként is tevékenykedik.

Zoli és Ági két éve költöztek saját lakásukba, előtte Ági szüleinél laktak. Mostanában Zoli úgy érzi, a költözés semmit sem oldott meg. Ági édesanyjával rendezte be lakásukat, s szinte minden nap ellátogat a szüleihez, velük beszéli meg kettőjük dolgait, sokszor csak későn ér haza az új családi fészekbe. A hétvégék rendszeres programja is a szülők meglátogatása. Ági gyakran sértődötten fogadja Zoli kérését, hogy hétvégén maradjanak kettesben. “Féltékeny vagy anyámra?” – kérdezi férjét, aki viszont azt érzi, felesége a szüleivel él párkapcsolatban.

Hogy is megy a leválás?

Leváláskor azokra gondolunk, akik elköltöznek otthonról, pedig a leválás már a születéssel megkezdődik. Amikor a gyerek elkezd önállóan járni, és eltávolodik, majd újra visszatér édesanyjához. Minden önálló törekvése: az evés, a szobatisztává válás, s később az önálló feladatmegoldások, a társas kapcsolatok kialakítása, a kamaszkori konfrontációk mind-mind a leválás részei. Szülőként nehéz önállóságot adni, mert az ilyesmi szembesít bennünket azzal, hogy egyszer majd gyermekünk nélkül kell önálló életet élnünk. Csakhogy a párkapcsolatunk sikerének feltétele, hogy leváljunk szüleinkről, s önállóan hozzuk meg döntéseinket, tűzzük ki céljainkat, s anyagilag is képesek legyünk felelősséget vállalni önmagunkért, később egymásért. Sokszor észre sem vesszük, hogy akaratunk (s a szülők akarata) ellenére felnőttként is szüleink irányítanak bennünket, függünk tőlük anyagilag és érzelmileg egyaránt, mint Ági. A köldökzsinór elvágására mindegyikünk vágyik, de tudattalanul gyakran éppen magunk akadályozzuk azt.

Szép napok a mamahotelben

Tudjuk, hogy hazánkban – mint Európa több országában – elhúzódik a fiatal felnőttkor, a szülőkről való leválás időpontja kitolódik. A fiatal felnőttek jelentős része a szüleivel él, illetve az ő támogatásukra szorul. Az érintettek természetességgel veszik igénybe a “mamahotel” szolgáltatásait. A kifizetett számlákat, a “teljes panziós” ellátást, a mosást, a vasalást, a takarítást ingyenesen. S közben tanulnak, dolgoznak, élik szabad életüket, szórakoznak, szexelnek, s gyakran mindezek költségeit is a felmenők fizetik.  A legnagyobb baj ezzel az, hogy az érintettek nincsenek tisztában értékeikkel, tehetségükkel, s nem teljesítik a felnőttkor legfőbb lélektani feladatait. Pedig leválás nélkül nincs felnőtt identitás, és nincs harmonikus párkapcsolat.

Miért nem vesszük észre?

Sok gondhoz vezet az is, hogy a fiatal felnőttek fizikailag ugyan elköltöztek szüleiktől, de képtelenek érzelmileg elhagyni őket. Ha társat találnak, akkor sem azzal a férfivel és nővel kötik össze életüket, akit szeretnek, hanem egy kicsit az illető apjával, anyjával is “összeházasodnak”. Nem tudnak közel kerülni egymáshoz, mert a fiú még édesanyjához kötődik, a lány saját apját isteníti, vagy éppen fordítva. A leválás akkor sem történt meg, ha a szülő bármikor beléphet felnőtt gyermeke és párja intimitásába. Ruháikat elviszi, mosva, vasalva szállítja vissza, ételhordóban viszi az ebédet, és ennek ürügyén ki-be jár otthonukba, késő este telefonál, mit főzzön másnap. Ez a kontroll gyakran terhes már a fiatal felnőtteknek, de a hasznáról nem tudnak lemondani. S közben nagy árat fizethetnek érte: az egymás iránti elköteleződés hiánya észrevétlen felemészti kapcsolatukat.

Milyen szülőkép él benned?

A jó anya (apa) megadja gyerekének a védettséget, de a megfelelő időben az önállóságot is, máskülönben az ifjú felnőtt nehezen tudja a saját életét élni. De nemcsak a valós szülőkről kell leválnunk, hanem a gyermekkori konfliktusokon keresztül kialakított belső szülőképünkről is, ami lehet idealizált vagy leértékelt, s melyekhez erős érzelmek és indulatok fűződnek.
Ha például egy férfi nem vált le az idealizált édesanyjáról, később is elvárja, hogy csodálják őt, találják ki gondolatait. A felé áradó szeretetet természetesnek tarja, de nehezére esik adni, áldozatot hozni. Gyakran olyan társat is választ, aki minden kívánságát teljesíti. Ha pedig egy nő nem vált le szeretett anyjáról, akkor nem a társa lesz nála az első.

A “pozitív apánál” nem az érzelmek, hanem az értékek szintjén jöhet létre függés. Az apáról le nem vált férfi elfogadja a tekintélyszemélyek véleményét, alkalmazkodik, nem vitatkozik a főnökével, apósával, az apai elfogadásért felnőttként is bármire képes. Jól boldogul, a többiek szeretik őt, de érzelmi területeken bizonytalan. A pozitív apáról le nem vált nők pedig csodálják apjukat, amivel párjuk nehezen veszi fel a versenyt, mindig az apa véleménye a fontosabb, s az ilyen nők gyakran elveszítik saját akaratukat. Számukra a kihívás az, hogy megtalálják saját identitásukat, hogy önbecsülésük ne a férfiak értékelésétől függjön.

A negatív belső szülőképnek természetesen legalább ennyi káros hatása lehet. Ha az anya nem tudta elfogadni gyermekét, mindig magas teljesítményt követelt, akkor a meghittség helyett a kiszolgáltatottság, a hiányérzet, a bizonytalanság lesz eluralkodó. Az ilyen érzésekkel élő felnőtt kompenzál, anyáskodik, meg akarja adni másoknak azt, amit ő nem kapott meg. Pozitív minta hiányában erőn felül tesz másokért. Magas célokat tűz ki maga elé, mert úgy érzi, ha ezeket eléri, akkor szeretni fogják. A párkapcsolatban ragaszkodó, sok mindent túlkontrollál, az érzelmi változást nehezen viseli, és jellemzően nagyon féltékeny.

A “negatív” apa (agresszív erőszakos, leértékelő) le nem vált gyermeke pedig felnőttként bűntudattal és szégyenérzettel él, gyakran túlzottan engedelmeskedik, kevés önbizalommal túlhajszolja magát, mert az apja soha nem ismerte el őt igazán. S ugyanúgy nem tudja elismerni párját, gyermekét, és saját magát sem. Meg kell tanulnia a saját útját járni, az apa elégedettsége nélkül, és nem csak teljesíteni, hanem érzelmeket is megélni.

A felnőtt embert lássuk egymásban!

Akkor tudunk önállóan élni, társunkkal a MI érzést kialakítani, ha meghaladjuk a belső szülőképünket, nem idealizáljuk egymást, hanem kölcsönösen értékelni tudjuk egymásban a felnőttet. Ha valaki dühös, hogy az édesanyja nem vigyáz az unokáira eleget, akkor is lássa az értékeit, hogy felnőtt nőként hogyan igyekszik teljes életet élni. Nem tekinthetünk rá csak nagymamaként, hiszen ő is egy felnőtt saját célokkal, feladatokkal és más szerepekkel is. S fordítva. Ha szülőként csak kritizáljuk a fiatal felnőtt gyerekünket nevelési gyakorlata miatt, akkor nem látjuk benne a felnőtt embert, aki szereti a társát, a gyermekét, a munkáját, a hobbiját.

Kell-e hálát éreznünk?

Sok szülőben él az a tévhit, hogy a gyereknek hálásnak kell lennie, azaz felnőttként is úgy éljen, úgy tartsa velük a kapcsolatot, ahogy ők akarják. Pedig a szülő – gyerek kapcsolat, mint minden kapcsolat, egy folyamatos adok-kapok viszony, ahol a szülők is nagyon sok mindent kapnak gyerekeiktől: örömet, szeretetet, élményeket, a fejlődés lehetőségeit, így ez az érzelmi kiteljesedés kölcsönös lehetősége. Másrészt szüleinknek úgy vagyunk hálásak, hogy magunk is igyekszünk jó társakká, jó szülőkké válni, vagyis továbbadni, amit tőlük kaptunk.

Tévhit 1.: Létezik a nagy Ő, a Tökéletes Társ

Tévhit 2.: A szenvedély egy életen át tarthat

Tévhit 3.: Az elfogadás beletörődést jelent

Tévhit 4. “A gyerekkoromnak semmi köze kettőnkhöz!”