A kérdések a következők voltak:
1 Milyen a viszonyod a menyeddel?
2. Miben látod a probléma lényegét – ha van?
3. Neked milyen volt (van) a viszonyod az anyósoddal?
“A menyem a fiam betegsége miatt is rám haragudott”
Bizony, az anyós-meny viszony boncolgatásával az én esetemben nagyon vékony jégre értünk! Én azt hittem, hogy a lehető legjobb viszony lesz köztünk, aztán másként alakultak a dolgaink. Biztosan közrejátszott ebben a fiam betegsége, majd a halála… Úgy érzem, a menyem még a betegség miatt is rám haragudott, pedig hát arról egyikünk sem tehetett. Életem hatalmas tragédiája a fiam elvesztése, de a menyem ezt nem így látta. Pedig naponta főztem és vittem nekik az ebédet (három személyre, mert a fiam kiskutyájának is járt az adag), anyagilag is segítettem őket erőmhöz mérten, de neki semmi sem volt elég.
Közölte velem, mikor a fiamat a pécsi klinikára szállítottuk őssejtkezelésre, hogy ő most már nem alakoskodik tovább (!), engem soha ki nem állhatott, ezután minél kevesebbet akar látni! Mindezt a fiam távollétében közölte, majd elájultam. A fiamnak nem mondtam ezt el, nem akartam őt ilyen nagy betegen ezzel is bántani. Igyekeztem a menyem távollétében vinni az ebédet (amit persze a menyem is jóízűen evett meg minden nap), de soha nem enyhült meg irántam.
Miután szegény kisfiam meghalt, a temetés után egyetlenegyszer sem hívott fel vagy hívott el a lakásukba, levegő lettem számára. Utána hallottam, hogy elköltözött a Mátrába, párkapcsolatban él, jól van. Igen, köszönöm, én is.
Az anyósommal jó kapcsolatban voltunk, ő igen jólelkű, sokat dolgozó, a férjétől sok bántást elszenvedő asszony volt. Korán meghalt, a sok munka aláásta az egészségét. Négy gyermeket szült, az utolsót, az ikerpárt már 43 évesen, betegen. Távol lakott tőlünk, ritkán találkoztunk, de soha nem éreztem ellenszenvet vagy áskálódást a részéről. Mindig szeretettel gondolok rá.
Brigitta
“Jó a viszonyom a menyemmel”
Hogy milyen a viszonyom a menyemmel ? Szerintem jó. Két éve került a családba, még az összeszokás, illetve az ismerkedés időszakában vagyunk. Egy kicsit nehezen indult részemről, mert túl fiatalnak éreztem a fiamhoz, aki 13 évvel idősebb. Akkor a menyem 23 éves volt. Sajnos lerítt rólam ez a nem örülök érzés, és utólag bevallom, hogy sajnálom. Közben megszületett az unokám, egy tündéri, kiegyensúlyozott baba. Azóta tisztelettel nézek a menyemre, nagyon komolyan veszi, és nagyon jó anyuka. Vannak dolgok, amik rosszulestek, főleg az bántott, hogy nem fogadott el tőlem semmilyen tanácsot a babával kapcsolatban. (Igaz, az anyukájától sem.) Ezt nem tudtam megmagyarázni magamnak, de aztán másokkal is beszélgettünk erről. Egy barátnőmnek adok igazat, és ehhez tartom magam, hogy valószínűleg ő is szeretne bizonyítani, hogy képes arra, hogy ellássa a babát, és hogy jó anya legyen.
Azért mondom, hogy még az ismerkedés korszakában vagyunk, mert sok mindent nem tudunk egymásról. Azért kell sokat beszélgetni, hogy elkerüljük azt, hogy csak ítélkezünk a menyünkről. Menyem a Hajdúságból egy kis városból jött ide tanulni, előtte a középiskolát is más helyen végezte. Tulajdonképpen 14 éves kora óta kollégiumban élt. Még szerintem gyerek volt, amikor elkerült a családból. Mesélte, hogy visszahúzódó gyerek lévén, sokat bántották, piszkálták, kiközösítették. Szóval neki sem lehetett könnyű. Igyekszem megérteni és segíteni őket.
Szerintem fontos a beszélgetés, az egymás iránti tisztelet, megbecsülés és a családi összetartás!
Az én anyósomnak két fia volt. A férjem volt a nagyobbik, az imádott kisfia. Engem elfogadott, de azért pár lépés távolság volt köztünk. Zárkózott volt, a saját érzéseiről nem sokat beszélt. Akkor nyílt meg, amikor már nagyon beteg volt. Az Alzheimer-kór támadta meg, 7 évig volt így közöttünk. Ekkor már többet beszélt magáról, úgy éreztem, hogy boldogtalan volt. Érdekes módon csak nekem engedte meg, hogy fürdessem, ellássam. Soha nem volt köztünk hangos szó vagy összeveszés. Hálás voltam neki, mert sokat segített az unokák vigyázásában. Kertes házban laktak, és a gyerekek, az unokatestvérek még ma is arról beszélgetnek, milyen szép nyaraik voltak a nagymamánál. A férjem hobbiból ruhákat varrt, egy divattervező veszett el benne. Nekem is mindig varrt, de ugyanakkor, ugyanolyan anyagból, csak más fazonban az anyukájának is. Én soha nem haragudtam ezért, és nem is tettem szóvá. Nem akartam, hogy esetleg az ő kapcsolatuk megromoljon.
Sári
Még több pozitív és negatív vélemény a Régiségeknek blogon!
