A következő történet egy tizenéves lány egy napját írja le. Okuljon ebből az összes olyan szülő, aki fél, hogy gyermeke kárára válik, ha gyermekeit egyedül nevelő anya/apa lesz, ha messze kell költözni, ha nem tudja, hová menjen, és miből tartsa el gyermekeit, ha válásra kerül a sor, ha kifogásokat keres, hogy miért nem megy el az erőszakos férjtől/feleségtől. Nem nyilatkozhatok minden gyermek nevében, de saját véleményem szerint, ha egy szülő a gyermekét akarja szem előtt tartani, és szereti, akkor nem teszi ki mindennek, és lép! Talán sok szülő nincs tisztában azzal, hogy mit él át a gyermek, mert azt hiszi egy gyerek nem veszi észre a dolgokat.
06:40
Csörög az óra. De már mindegy. Fél órája fent vagyok. Fekszem az ágyamban, a paplan a fejemre húzva. Apám üvölt. Kötözködik, ordibál anyukámmal. Egyben van a gyomrom. Fáj. Fáj minden alkoholfelhővel kiömlő bántó szó, ami anyámat éri. Ki akarok bújni az ágyból, de nem megy. Vajon észreveszik a nagy veszekedés közepette, hogy idő van? Iskolába kell mennem! Megint rohanhatok… Miért? Miért kell minden egyes nap, így kelnem? Sírok picit. Aztán eszembe jut, ha apám észreveszi, megint elver. Gyorsan visszafojtom minden érzésem. A dühöt, a félelmet, a fájdalmat összepréselem a gyomrom egy zugába, hogy csak egy helyen fájjon… Hatalmas csörrenés. Apám megint földhöz vágott valamit. Anyukám bejött inkább felkelteni minket. Mikor kimentünk a konyhába akkor láttuk, hogy a reggelihez elfelejtett anyukám kést és villát tenni, így apám megette kézzel a tükörtojást és a szalonnát, a tányért pedig földhöz vágta, hogy akkor már mosogatnia se kelljen a “lusta anyámnak”.
07:30
Anyám egy puszival útnak eresztett minket öcsémmel. Sietek az iskolába, de nem tudom, minek, hiszen még bőven van időm, hogy odaérjek. Valami hajt. El onnan. El otthonról. Az ötödik osztályba járok. Itt legalább vidám lehetek. Én vagyok az osztály bohóca. Bár néha rám tör valami. Azt hiszem, az aggódás. Anyukám otthon van egyedül apámmal. A múltkor is kórházba került, úgy megverte apám. Azt kellett mondania anyukámnak, hogy elesett a porszívóban. Az orvos nem hitt neki… Eltört a halántékánál valami csont. Sírok az órán. Egyszerűen csak úgy kitör belőlem. Sokszor előfordul. A tanárnő nem tudja, miért, így gúnyból egy kémcsőbe gyűjti a könnyeimet, hogy az egész osztály röhöghessen azon, hogy vajon egy hét alatt, mennyi könny gyűlik össze a kis érzékeny lelkű hisztistől… Nem tudják… Senki se tudja…
10:05
Szünetben vidám vagyok. A barátaimmal játszunk. Röhögünk nagyokat, felhőtlen az élet. Egy kicsit eltűnt a görcs a gyomromból. Már a hétvége se jut eszembe, pedig egész héten másra se gondoltam, mint arra, amikor ott álltam a késsel a kezemben, és arra gondoltam mennyivel könnyebb lenne, ha eltűnnék. Mint a rajzon, mikor kiradíroznak valamit. Csak úgy eltűnni. Megszűnne ez a sok fájdalom. Úgyse hiányoznék senkinek. Apám fiúgyereket akart elsőnek. Én nem az lettem. Öcsémet szereti, de engem nem.
12:50
Hazamegyünk. Egyre nehezebbek a lépések a hazaúton. Ugyanakkor sietnék, hiszen ki tudja, mire érünk haza megint. Anyukám mindig próbálta leplezni, hogy baj van. De mi tudtuk. Éreztük egyetlen hangjából. Olyankor az nagyon fájt. Nemcsak a görcs, hanem a szúrás a szívemnél…
Ismerd meg a nap további részeit is a Phoenix33b blogon!
