Érkezése előtt az addig sem lassú életvitelünket lakáseladással, új lakás vásárlásával, azaz “fészekrakással” egészítettük ki, majd szeptemberben kitalálta, hogy menjünk el Velencébe, mert kisbabával már nem fogunk tudni utazgatni.
Nagyapám mondogatta: kislányom, ami az ember fejében van, azt nem lehet elvenni. Tény, ez alatt a rövid időszak alatt annyi élményt gyűjtöttünk, ami most sokat segít abban, hogy a veszteséget túléljük, és az új élményekkel a fájdalmat és az űrt, amit maga után hagyott, csökkentsük.
A babavárás minden percét együtt töltöttük, eljött a december 27-e, de nem történt semmi, és én titkon reméltem, hogy kisbabánk szülinapi ajándék lesz, de mikor az orvosom 30-án megvizsgált, közölte, most már nem választhatok szülés vagy császármetszés között. Kislányunk úgy döntött, farfekvésből megindul, de keresztben megakadt, így csak a császármetszés maradt. “Jöjjön holnap reggel 7-re éhgyomorra, ne várjunk tovább”, így másnap, szilveszter napján 10.15 perckor “mekkora ez a gyerek” felkiáltás mellett (59 cm, 3750 g) megszületett a mi kék szemű angyalkánk.
Az első szilveszteréjszakánkat mint család így töltöttük: férjem otthon, kislányunk a többi sivalkodó újszülött között, én pedig az őrzőben az érzéstelenítő hatásának csökkenését követően azzal az érzéssel, hogy bár nem tudom mozdítani a lábam, és egyébként is mindenem fáj, de az épületben van a kislányom, aki most már életem végéig a részem marad.
Az első időszak ugyanolyan gyorsan, mozgalmasan telt el, mint a babavárás időszaka. A férjem gyakorlott apuka, a fürdetést nem engedte másnak, órákig el tudtunk gyönyörködni ebben a szőke fürtű, kék szemű angyalban. A kórházból hazahoztuk, és miután kialudta magát, az arcocskája kisimult, a piros foltok eltűntek, és az egész lakást belengte az a jellegzetes babaillat.
A fejlődése az azonos korabeli babákéhoz hasonlóan zajlott azzal, hogy a magasságbeli különbségét tartotta. Az utazás, menés iránti szenvedélye már ekkor megnyilvánult, ha a babakocsi egy percre is megállt, már nyitogatta a szemét, forgolódott, apja dörmögött, mindjárt megyünk, jól van, jól van – erre megnyugodott és visszaaludt.
Kétéves koráig csak azt tűnt fel, hogy nem keresi a szemkontaktust, nem beszél, hangeffektusokkal kommunikál. A háziorvos a fül-orr-gégészetre akart küldeni minket, de aztán ő is kénytelen volt belátni, hogy a hallásával nincs gond. Kicsi kora óta reklámfüggő szépségem ugyanis abból a szobából, ahonnan nem láthatott rá a tévére, a reklámszignálra úgy kotort át a tévé elé, mintha puskából lőtték volna ki.
Hároméves kora előtt elvittük magánszemészetre egy idős gyermekszemorvoshoz, aki hallatlan türelemmel több alkalommal is megvizsgálta, és azt mondta, a szemével nincs gond, de a viselkedése alapján javasolja, vigyük el gyermekpszichológushoz. Miután kijöttünk, egymásra néztünk a férjemmel, és mindketten ugyanazt mondtuk, a doktor bácsi már nagyon öreg, nincs a gyereknek semmi baja. Sajnos mégis neki lett igaza….
Olvass tovább a Házasságom és özvegységem története blogon!
