Aztán annyira belefásulsz a csalódásszériába, hogy már nem vonsz felelősségre, nem vonsz kérdőre senkit, így is jó meg úgy is jó, és sorolod vég nélkül a jól bevált közhelyeket: majd az idő megoldja, nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, türelem rózsát terem, ő nem monogám típus, választania kell, időt kell hagynom neki.
Micsoda hülyeség ez? A férjed már akkor választott, amikor először átadta magát annak a másik női érintésnek. Az élet olyan egyszerű lehetne. Nem csallak meg, mert szeretlek. Akit szeretek, azt nem bántom meg, és nem okozok neki fájdalmat. Ha megcsallak, nem szeretlek többé. Csak szex volt, semmi több, ezt unásig ismered már. Igen? És a szexhez nem kell vonzalom? Nem kell kiürült szeretet- és érintéstank? Nem kell szenvedélyes, halálos szomjúság és éhség, hogy azt végül engedjem valaki másnak csillapítani?
Állsz az előszobában, beszívod a sáljából áradó idegen női parfümillatot, a következő mozdulat a kabátzsebe lenne, ezt igazán kihagyhatnád, ne menj tovább, ne tedd, az otthonod nem szadomazo klub, ahol mindennap saját, mérgezett, önpusztító tőrödet döföd a szívedbe. De te nem tudsz leállni, megtalálod a zsebében a mozijegyeket, még az azoknak is istenverete parfümillatuk van, érzékeid már kifinomultak, mint a denevérnek. Tudod, hol ültek és mikor, mit láttak kettesben, összebújva, összeölelkezve. Felhagynál a tőröd mártogatásával? Mi változott, hogy ezt megtudtad? Én tényleg azt kezdem hinni, hogy élvezed a fájdalmat.
Eleinte kerülte a tekinteted, kerülte a keresztkérdéseidet is, amikkel dobálni kezdted. Ma már nem, nyílt titok minden…
Olvass tovább az Eszter élete blogon!
