Tévhit 6.: Elköteleződés nélkül is lehetsz boldog

Szerzőnk L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, hipnoterapeuta több évtizedes tapasztalattal rendelkezik pszichés és személyiségzavarok, családi és párkapcsolatok, valamint életvezetési problémák feltárása és kezelése terén. Számos helyen tanít, rendszeresen publikál, tart előadásokat, és neves napilapok szakértőjeként is tevékenykedik.

Tamás és Nóra már az egyetemen is együtt éltek. A diploma után, érzéseinek legjobb bizonyítékaként Tamás megkérte Nóra kezét, hiszen vele képzelte el az életét. Hatalmas csalódás volt, hogy Nóra határozottan nemet mondott: “Nem kell a papír ahhoz, hogy ugyanígy szeressük egymást.” Tamás most azon gondolkodik, van-e értelme folytatni: “Számomra a házasság az összetartozás vállalása a világ előtt is törekvés arra, hogy tartósan együtt maradjunk.”
Vajon igaza van-e Tamásnak? Vajon Nóra nem szereti őt eléggé, és valóban nincs értelme a folytatásnak, vagy mélyebb, rejtett okai vannak a lány válaszának?

Nóra szereti Tamást, és nem is érti, mi a baja a fiúnak. Igaza van, amikor úgy gondolja, a házasság (a “papír”) nem biztosíték arra, hogy kapcsolatuk meghitt és tartós lesz. Nem egy olyan esetet ismer, amikor a több éve együtt élő pár a házasságkötés után egy-két évvel már el is vált. Nem veszi figyelembe azonban, hogy Tamás számára a házasság az elköteleződés jele, annak bizonyítéka, hogy Nóra komolyan és őszintén szereti őt, és hogy mindketten tudatosan egymás mellett döntenek.

Maradiság vagy felelős döntés

Az elköteleződés (vagyis az, hogy felnőtt emberként “letesszük a voksunkat” valaki vagy valami mellett, s a felmerülő nehézségeket leküzdve, nem pedig a helyzetből kimenekülve ki is állunk döntésünk mellett), sokak szemében ma már sajnos avíttnak, rosszul értelmezett konzervativizmusnak hat, hovatovább a vaskalaposság szinonimájává vált. S valóban igaz: nem a papír a fontos, hanem az a döntés, hogy a párommal együtt akarok élni jóban-rosszban, hogy felelősnek érzem magam kapcsolatunk alakulásáért, függetlenül attól, hogy az mennyi időre szól.
Az elköteleződés elmélyíti az intimitást, segít abban, hogy a szenvedélyes szerelemtől eljussunk a mély szeretetig, együttműködő társakká váljunk, sőt gyermekeink felneveléséért is felelősséget tudjunk vállalni. A szülők egymás iránti elköteleződése a gyermekek egészséges fejlődéséhez is fontos, különben a gyermek tudat alatt nem érzi magát biztonságban, ami előbb-utóbb testi és lelki tüneteket okozhat számára. Nehezítheti szüleiről való leválását, és majdan saját elköteleződését is.
Ha az elköteleződés ilyen fontos, miért ódzkodnak oly sokan tőle? Nos, döntésük a legtöbb esetben nem tudatos, sok modern kori tévhit, elvárás és gyermekkori sérülés, illetve ezek kombinációi állnak mögötte. Lássuk őket!

Elhúzódó fiatalkor

Napjainkra a felnőtt lét kritériumai elmosódtak, semmilyen rítus vagy külsőség nem jelzi az átmenetet. Az érzelmi érés is késik, sok fiatal felnőtt huszonéves viselkedése és gondolkodásmódja inkább a kamaszokéra vagy bizonyos vonásokban a gyermekekére hasonlít. Ez a felelősségvállalás hiányában, az élvezetek hajszolásában, vagy a “mindent akarok és azonnal”, a “nekem ez jár” elképzelésében ölt testet. Vagy a szülők, a barátok túlzott belefolyásából látszik ez, amikor a jó szándékú segítségekért cserébe a fiatal férj/feleség a szüleivel és nem párjával egyeztet: berendezési tárgyak beszerzéséről, családi eseményeken való részvételről, állás, költözés, gyermekek óvodája vagy iskolája megválasztásáról.  Pedig a közös döntések, a munkamegosztás – ahol a felelősség is közös – az elköteleződés fontos megnyilvánulásai.

Feltételhez kötött szeretet

A “szeretlek” ma sajnos sok esetben nem kijelentés, csupán egy mondat eleje. S úgy fejezzük be: “Szeretlek, ha elfogadod a feltételeimet, ha úgy élsz, ahogy én szeretném, ahogy nekem jó.” “Szeretlek, ha feladod a munkádat”, “szeretlek, ha oda költözünk, ahová én szeretnék”, “szeretlek, de ugyanannyit lógok a haverokkal, mint eddig” – és folytathatnánk a sort. A sok feltétel, amit olykor nyíltan is kimondunk, annak is riasztó, akiben egyébként él az elköteleződési vágy.

A csapat vagy a család – vagy a szinglilét

A magas munkahelyi elvárások, a hosszú munkaidő, az állandó rendelkezésre állás igénye, a hétvégi csapatépítések olyan ember számára teljesíthetők, aki bármikor és bármennyi időt a munkára tud szánni. Ez az ember pedig független, a munkájában, karrierjében nem kell “tekintettel lennie” a párjára, gyermekeire vagy családjára.
Ezek a körülmények – számos más gazdasági-társadalmi ok mellett – kedveznek a szingli életformának is, amit a benne élők sok esetben persze nem tudatosan választanak vagy épp átmenetinek tartanak. Bár lelkileg megterhelő, anyagilag mégis kedvező helyzetben vannak.

Gyermekkori gyökerek

Nóra gyermekként azt tapasztalta meg, hogy akit megszeret, az bármikor cserbenhagyja, eltűnhet az életéből, ahogyan édesapja, valamint az általa megszeretett, ám édesanyja által “megunt pótapukák” tették. Nóra szülei ötéves korában elváltak, édesapja a szülői konfliktusok miatt kezdetben ritkán látogatta, pedig a kislány szenvedett hiányától. Majd édesanyja új élettársa is hamarosan eltűnt, s utána hosszabb-rövidebb ideig több férfi is betöltötte az “apapótlék” szerepét a kislány életében. Nóra tehát azt tapasztalhatta meg, hogy férfiak jönnek és mennek, minden kapcsolat bizonytalan.
Azzal, hogy Nóra nem tudott elköteleződni Tamás mellett, a régi sérüléseit próbálta tudattalanul kivédeni, féltette magát a fájdalmas csalódásoktól, és azt remélte, hogy a férfiak jobban küzdenek érte, mint ahogy annak idején édesapja, s a pótapák tették ezt. Felnőtt nőként úgy akart cselekedni, hogy ne kelljen elveszítenie az általa nagyon szeretett személyt, Tamást, és paradox módon éppen ezzel sebezte meg a legjobban.
Az elköteleződési képtelenség egy másik gyakori oka a gyermekkori szeretethiány, aminek következtében a felnőtt narcisztikus önimádattól szenved, és úgy érzi, senki sem elég jó, érdemes arra, hogy neki méltó társa legyen, így folyamatosan fenntartja a lehetőségét annak, hogy újabb és újabb skalpokat szerezhessen gyűjteményébe.

Tegyünk az elköteleződésért

A gyermekkori hatások és a negatív minták ellenére tudatosan is dolgozhatunk azon, hogy megteremtsük és erősítsük az elköteleződést. Ehhez az kell, hogy leváljunk szüleinkről (később gyerekeinkről!), és társunkat helyezzük az első helyre. Amikor a hétköznapokban közös élményekre, örömteli tevékenységekre teremtünk lehetőséget, egymásra figyelve pozitívan megerősítjük egymást. Vannak időszakok, amikor ez különösen nehéz. A természetes életkori válságok: a gyermekek születése és kicsi kora, az iskolába kerülése, a kamaszkora, a leválása – bár örömteli és pozitív események – egyben nehéz időszakok, ugyanúgy, mint a tragédiák ideje. Újra és újra szükséges elköteleződnünk, tudatosan figyelnünk arra, hogy ne a gyermekek foglalják el társunk helyét, segíthetjük egymást abban, hogy az apa- és anyaszerep tanulása mellett meg tudjuk tartani nőiességünket és férfiasságunkat is, szülőkként is egymás társai maradjunk.
A mély elköteleződés önmagában még nem biztosítja a jó párkapcsolatot, de elengedhetetlenül szükséges ahhoz. A párkapcsolati siker feltétele két felnőtt, a teljes elköteleződés akaratával – bármennyi időre is szól ez. Az elköteleződésben az “én” és a “te” helyett a “mi” tudatát alakítjuk ki, azaz miután leváltunk szüleinkről, és nekik már nincs beleszólásuk a közös életünkbe, a döntéseket társunkkal kettesben hozzuk meg saját szándékaink (s nem az elvárások!) szerint. Ha nem is addig, amíg a halál el nem választ, de legalább addig, míg gyermekeinket közösen, kellő felelősséggel felneveljük.

Tévhit 1.: Létezik a nagy Ő, a Tökéletes Társ

Tévhit 2.: A szenvedély egy életen át tarthat

Tévhit 3.: Az elfogadás beletörődést jelent

Tévhit 4. “A gyerekkoromnak semmi köze kettőnkhöz!”

Tévhit 5. “A szüleimnek semmi köze kettőnkhöz!”