Egyik este – körülbelül egy héttel ezelőtt – céltalanul “bolyongtam” a tévécsatornák útvesztőjében, kapcsolgattam összevissza, valójában se hamisan énekelő mulatós sztárokat, se filmet, se sorozatot nem akartam nézni (magyar félrealityket meg pláne nem), csupán valamiféle alapzajt kerestem – hátha könnyebben megy majd az elalvás. Odatévedtem az egyik kereskedelmi csatorna kistestvérére: a filmben, ami épp ment, a bonyolultabbnál bonyolultabb szerelmi szálakat próbálták kibogozni a szereplők. Kevés sikerrel – nyugtáztam magamban cirka három perc után, aztán rájöttem, hogy valójában Ben Affleck személye az, ami miatt még mindig bámulom a mozit.
Adtam még öt percet, hátha megváltozik a véleményem, és láss csodát: meg is változott. “Nem kellesz eléggé” – ez volt a film címe, és – a címéhez abszolút hűen – arról szólt, hogy mi van akkor, ha az ember lánya, fia nem “elég jó” annak, akit kiszemelt magának. Miközben a főszereplők coelhói magasságokba emelkedve próbálták megfejteni a szerelmi titkokat (na, meg úgy alapjáraton az élet értelmét) nekem folyamatosan az járt a fejemben, hogy – egy szakítást követően – miért mindig csak arról szólnak a baráti beszélgetések és társaik, hogy “ez nem téged minősít, hanem őt”. Arra miért nem gondol senki, hogy az ember nem nem volt elég jó, hanem – teszem fel – egy idő után már nem akart elég jó lenni? Szerintem az utóbbira is van példa bőven – és, amint ezt a gondolatot kimondtam az az éjszaka közepén, az ágyamban fekve, rájöttem, hogy valójában a saját életemben is nem egy ilyen “nem akartam elég jó lenni” dolog volt – csak akkor még szimplán másképp értelmeztem.
Jó néhány hónappal ezelőtt megismerkedtem valakivel, akivel – csak hogy egy jó közhelyes kifejezést is mondjak – egy hullámhosszon voltunk, hosszú idő után újra őszinte érzelmeket tudtam produkálni (nem mint a tinglitangli majdnem-szerelmek esetében), mindig vártam, hogy végre találkozzunk, együtt legyünk és hasonlók. Így ment ez vagy jó három hónapig, amikor egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy valami megváltozott, pedig – Isten látja lelkem – még akkor is pontosan ugyanúgy odáig voltam érte, ahogy az elején, így magam sem tudtam hova tenni ezt az egész dolgot. Ez a kapcsolat tényleg olyan volt, mint valami igazi love story: kis veszekedések, nagy békülések, aztán újabb (nagyobb) veszekedések, tehát még azt sem lehet mondani, hogy az “unalom” lett volna az, ami miatt valami kiveszett belőlem. Nem is, mert nem az volt, hanem az, hogy én már nem akartam elég jó lenni. Tisztában voltam a saját érzéseimmel, az ő érzéseivel, minden, velünk kapcsolatos dologgal, még mindig ugyanúgy vártam a vele való találkozást, mint az elején, de valamiért elkezdtem teljesen máshogy viselkedni a társaságában – úgy, ahogy az neki nem tetszett, ezt onnan tudom, hogy nem egyszer beszéltünk róla.
Azt gondolom, hogy egy normális ember nyilván nem csinál ilyet – maximum tudat alatt –, elvégre mégis ki akarna saját magának (meg a boldogságának) keresztbe tenni? Ugye? Senki. Szóval az történt, hogy a megváltozott viselkedésemnek köszönhetően szépen, fokozatosan elhidegültünk egymástól, az egész történet pedig végül szakításba torkollott. Sokáig nem értettem – és az igazat megvallva, nem is foglalkoztam vele –, hogy miért történt mindez, míg végig nem néztem az ominózus filmet.
Bár természetesen eszem ágában sincs másra hárítani a felelősséget – úgy érzem, nem én tehetek arról, hogy elindult bennem ez a megváltozott viselkedéssel megspékelt “védekező mechanizmus”, aminek a következtében – tudat alatt – úgy viselkedtem, ahogy ő azt egyáltalán nem szerette (sőt, talán kerülte is korábban az ilyen lányokat). Érdekes, mert se akkor, se azóta nem viselkedtem ilyen furcsán se férfival, se mással. Szerintem tudat alatt így próbáltam meg pontot tenni a kapcsolatunk végére. Rengetegen küzdenek ezzel a “nem akarok elég jó lenni” dologgal – csak van, aki nem akar beszélni róla, mert ameddig nincs kimondva, addig talán nem is létezik.
