A pénteken történek kicsit kiborítottak. Így visszanézve már nem is tűnik olyan nagy dolognak. Annyi volt csupán, hogy egymástól függetlenül, de mégis együtt, elmentünk egy koncertre. Ő a lányával én egyedül. Már nagyon rég készültünk erre az estére, mert abban bíztunk, hogy nagyon jól fog sikerülni, és hogy én meg a lánya jól megértük majd egymást. De sajnos semmi nem úgy alakult ahogy terveztük. Pontosabban nem történt sehogy. Ott álltunk egymás mellett a tömegben, a lánya a nyakában, és csak egyszerűen voltunk.Mindketten próbáltuk élvezni a zenét, de nem ment. Hiányzott az érzés, hogy együtt vagyunk, hogy megfogja a kezem – még ha csak lopva is –, és a lányával sem sikerült semmiféle kapcsolatot kialakítanom, egyszerűen teljesen elszigetelte magát tőlem. Szégyenlős volt, folyton az apja mögé bújt, nem lehetett vele beszélgetni, még csak rám sem mosolygott, olyan kétkedő volt a tekintete, ha rám nézett – és ezt csak én láttam, hisz az apja nyakába ült..
A teljes cikket az Egy szerető naplója blogon találod!
