A leszbikusok szívesen vetik össze saját kötelékeiket a heterók együttélésével. Ilyenkor rögtön az elrettentő példák kerülnek elő, mintha a heteróknál a rossz kapcsolat lenne a rutin, ezzel szemben a homoszexuálisoknál ilyesmi elő sem fordulhatna, mert ott minden szép és jó. Nem tudom, mi ez, talán ellendiszkrimináció?
Az átlagos heteró kapcsolat nem ilyen tré, és a leszbikus viszonyok sem mindig ideálisak, csak ezekből könnyű megpattanni, ha már lecsengett a szerelem. Egy házasságból, ahol közös a lakás, közös a vagyon és közös gyerekek születtek, már igen nehéz. Ott az ember megerőlteti magát, és dolgozik a kapcsolaton, vagy tűr, szinte a végletekig. Az összehasonlításnak tehát nincs sok értelme. Összevetni majd akkor lesz érdemes, ha a homoszexuálisok kiharcolják maguknak a házasságkötés és az örökbefogadás jogát. Akkor majd nekik is ugyanolyan nehéz lesz kilépni a rosszul funkcionáló együttélésből, mint most a heteróknak. Ha majd a leszbik is bennragadnak a megromlott kapcsolataikban, akkor az ő köreikben is megjelenik a házasságon belüli erőszak. Garantálom, hogy lesz pár silány társulás nálunk is, akárcsak a normiknál. Nincsenek illúzióim.
– Van barátnőd? – kérdezte egy alkalommal Hanna.
– Nincs. Illetve magam sem tudom. Ha arra gondolsz, hogy van-e valaki, akivel kettesben eljárogatunk ide-oda, együtt töltjük a szabadidőnket, és rendszeresen megosztom vele az ágyamat, akkor azt kell mondanom, hogy nincs.
– Hát milyen van?
– Olyan, akivel úgy teszünk, mintha csak barátok lennénk, aztán néha nem bírunk magunkkal. Nem nevezném eszményi párkapcsolatnak. Olyan nő pedig végképp nincs, és nem is lesz, akivel huzamosabb ideig egy fedél alatt élnék.
– Miért?
– Mert a gondolattól is kiráz a hideg, hogy egy másik nővel éljek együtt.
– Pedig nem tűnsz összeférhetetlennek. Túl sok volt a kollégium és a nővérszálló?
– Dehogy! Azt hiszem, én igazából megvetem magam. Nem bírnám ország-világ előtt felvállalni ezt az életformát, a folytonos mellébeszélésre és ködösítésre pedig képtelen vagyok.
– Ez már skizofrénia, de tényleg! – mosolygott Hanna, de csak a szájával. A tekintete komoly maradt. – Nem jó ez így. Neked kell valaki, akihez kötődhetsz. Vannak barátaid, de ez kevés. Mi nem tartozunk teljesen hozzád. Kell valaki, aki csak a tiéd. Érzem, hogy vágysz a szeretetre és a gyengédségre. Végtelen mennyiséget tudnál fogadni, és képes lennél adni is. Te barátságos vagy és figyelmes. Elena, te jó ember vagy. Ne büntesd magad. Neked is jár a boldogság!
– Nem bírom a fájdalmat, sem a testit, sem a lelkit. Iszonyodom tőle. Talán azért nem tudok senkihez közel kerülni, mert félek a veszteség fájdalmától. És különben is, a leszbik szélsőségesek. Páran egyáltalán nem vállalnak fel semmit a világ előtt, mégis szükségük van társra. Ha sikerül ráakadniuk valakire, azt szinte megfojtják a görcseikkel és a szabályaikkal. Többségük viszont már a második randi után az összeköltözést forszírozza, a közös tetkót, gyereket spermadonorral, meg az esküvőt Angliában. Na melyik hangzik rosszabbul?
– Jaj, Elena!
A teljes cikket az Eliziumról álmodók blogon találod!
