Van mit írni erről a három napról. Például az elsőt megelőző izgalomról. A gyerekek a nyár utolsó két hetét itthon töltötték, és unták is a banánt rendesen, Kornél többször meg is kérdezte, holnap mehet-e már oviba. Barni – utólag az izgalomnak tudom be – elég furán viselkedett: indokolatlanul dühöngött, türelmetlen volt, csak a kertben akart lenni, vagy a szomszédos irodaház előtti placcon dobálni a peonzáját. Készülgettünk az iskolára: együtt vettük meg a tanszereket, segített bekötni a füzeteket, amíg a kicsik aludtak ebéd után. Átbeszéltük, mit jegyzeteltem le a szülőin, hogy hívják a tanító nénit, leegyeztettük előre, hogy az egyik focis társa (Zazi) mellett fog ülni. Aggódott, hogy reggelente nem fogunk-e elkésni, erre elmeséltem, hogy én az iskolámtól 40 percnyi buszútra laktam, nem öt perc sétatávra. Beállítjuk az ébresztést, és kész.
Az utolsó héten családilag náthások lettünk – mikor máskor? –, a gyerekek egy éve nem voltak betegek kábé. Nagyon drukkoltunk, hogy Barni ki ne dőljön, és az első nap mindenképp mehessen iskolába. Ment. Velem. A táska súlya alatt már az utcán meggörnyedt, és csak a padtársa vidám csacsogása tudta oldani kicsit az izgalmát…
Olvasd tovább a Mammamia blogon!
