“Nem bírom elviselni a tesóm barátnőjét!”

Párkapcsolati téren szerencsére még sohasem volt részem hasonlóban: nem csaltak meg, főleg nem valaki olyannal, akiért aztán később el is hagytak. Viszont meg merem kockáztatni, az a – harmadik miatti – testvéri elhidegülés, melynek épp részese vagyok, legalább olyan rossz, mint ha az embert otthagyják egy másikért. A különbség annyi, hogy itt nincs kimondva a dolog, egyszerűen csak érzed, hogy valami megváltozott – mint én, most.

Összeköltözés az első randin

Világéletemben híresen jó kapcsolatom volt a bátyámmal, komolyan mondom, ha lenne egy Jó testvéri viszony című könyv, mi tuti szerepelnénk benne. Imádtuk és imádjuk egymást a mai napig annak ellenére, hogy sok mindenben nem értünk egyet. Például a párkapcsolatokban: ő “a nagy Ő-ért mindent feladni” elv szerint éli az életét, én meg azt gondolom, hogy szeretni kell a másikat, de tudni kell, hogy hol van az a határ, amikor az ember már nem társa, hanem szinte behódoltja a másiknak.

Bátyám körülbelül fél évvel ezelőtt ismerte meg a barátnőjét, az első randi végétől kezdve együtt élnek. Na már itt kezdődnek a gondok, és isten ments, hogy elkezdjek okoskodni, de nem gondolom, hogy jó ötlet egy randi után összebútorozni, akkor sem, ha előtte már ismerték egymást, és az sem, hogy a közös kis életüknek az egyikük szülőházában (történetesen az édesanyámnál) kellene elkezdődnie. Ráadásul már nem a húszas éveik elejét tapossák, amikor még az ember azt mondja, hogy hát jó, rendben van, pályakezdők, nincs pénzük arra, hogy egy albérletet tartsanak fent. 

Megjátszott mosolyok

A testvérem nagyon jámbor lélek, a légynek sem tud ártani, a manipulálás, irányítgatás és hasonló dolgok hiányoznak az eszköztárából – nem úgy, mint a barátnőjééből. Sok emberben megvan ez a fajta… hogy is mondjam, készség, ki így, ki úgy használja. Ki arra, hogy egy 42-es papucsot csináljon imádott kedveséből, ki meg arra, hogy a szívszerelme környezetéből megpróbáljon szépen lassan leépíteni mindenkit. Nos a barátnő és én nem túlságosan szimpatizálunk egymással. A megjátszott mosolygás és az erőltetett “hogy vagy?” kérdések persze megvannak, de mindketten érezzük, hogy egyikünk sem szíve csücske a másiknak. A különbség annyi, hogy míg én nem teszem szóvá a testvéremnek azt, hogy egy tízes skálán mínusz egyes szinten szeretem a választottját, addig a lány tesz arról, hogy úgymond elválasszon minket egymástól. Egy kis elhintés itt, egy kis elhintés ott, a történetek kiszínezéséről nem is beszélve. Meg kell hagyni, ügyesen csinálja, mert a foglalkoztatás elérte a célját.

Úgy, mint rég…

Szóval most ott tartunk, hogy már alig beszélünk egymással a tesómmal, magánéleti dolgokról egyáltalán nem, de borítékolni merem, titkon tudja, hogy én is hasonlóan érzek a barátnője iránt, mint ahogy ő irántam. Én félretenném, fel akár a legfelső polcra, a lány és közöttem lévő antipátiát, csak hogy a bátyámmal újra úgy tudjak beszélgetni, mint régen, a gond viszont az, hogy ez kivitelezhetetlen – hiába engedek én, ha a másik nem, és ugyanez fordítva. Egyikükre sem haragszom, szerintem az ember nem tehet (vagy csak nagyon kis százalékban) arról, hogy milyen a jelleme, azt is simán el tudom képzelni, hogy a manipulálás nem rosszindulatból, hanem szimplán a személyiségéből fakad. Értem és elfogadom, ahogy azt is, hogy a tesóm (mivel jó ideje nem volt már rendes párkapcsolata) most mindent elkövet annak érdekében, hogy a barátnője kedvében járjon. Mindig és mindenben – ez viszont azzal jár, hogy más emberi kapcsolatai meglazulnak, vagy akár teljesen elvesznek. Nem egy barát és nem egy haver mondta azt, hogy “bocs, de én ehhez nem tudok és nem is akarok asszisztálni”.

Én sem akarok, de tudok – azért, mert szeretem –, és ha egyszer netán vége lesz ennek a kapcsolatnak, fogunk mi még nagyon jókat beszélgetni ketten a szobám parkettáján ülve. Pont úgy, mint régen.

Ti voltatok már hasonló helyzetben?