39 év után egyedül maradtam

 Törékeny téma ez … mindenki másként, mégis mély fájdalommal éli át kedves társa elvesztését.

A férjemet négy éve veszítettem el – gyógyíthatatlan betegség támadta meg. Éveken át küzdöttünk ellene, bizakodtunk-reménykedtünk, nem akartuk feladni, meg akartunk gyógyulni! Így, többes számban! Ápoltam, és bátorítottam, meggyőztem, hogy egyen rendesen, hogy mindennap sétáljunk a szabad levegőn, hogy legyenek terveink, programjaink – még ha rövidebb távúak is. Betegségének ideje alatt különösen figyeltem arra, hogy mit szeretne, mi lenne jó neki… és mindennap, akár többször is, megnevettettem. A nevetés csodálatos, a legkínosabb helyzeten is át tud segíteni.

Férjem elvesztése nagyon fáj – ugyanakkor pontosan tudom: nem örülne, ha tompa kétségbeesésben látna. Pirandello szicíliai olasz író egy szép gondolata segített – és segít ma is – férjem hiányának elviselésében. “Meg kell tanulnunk a körülöttünk lévő világot, eseményeket azoknak a szemével is nézni, akik már nem láthatják többé. Igaz, hogy ilyenkor fájdalmat is érzünk, de észrevesszük a dolgok igazi szépségét, valódi értékét.” Ezt a gondolatot ajánlom minden gyászoló társamnak, nőknek és férfiaknak, akik fogódzót keresnek, magukra maradtan is viszonyítási pontot szeretnének. Négy éve tanulom a világot a férjem szemével is nézni. Ha az unokáink boldog játékát látom, ha kedvenc ételének illata betölti a konyhát, ha kezembe veszem kedves könyveit, tárgyait, vagy ha leülök a számítógépéhez, hogy például ezt a gondolatsort leírjam, érzem: az ő gondolatai is jelen vannak.

A teljes cikket a Régiségeknek blogon találod!