Pár nappal ezelőtt olvastam egy cikket, aminek hatására előtörtek belőlem az emlékek. A cikk írója – aki maga is távkapcsolatban él – ecsetelte, hogy a barátai mennyire elutasítóan és lenézően kezelték a tényt, hogy a lány szerelme egy másik kontinensen él.
Én is jártam ebben a cipőben, és elmondhatom, hogy a közelemben élő emberek nagy százaléka kinevet, mondván: ebből úgysem lesz semmi. Mert messze éltünk egymástól, és a távolság megöli a szerelmet. Mert így nem ismered meg “igazán” a másik felet. Mert úgyis csak “szórakozik” velem. Mert így egyszerűbb azt mondania, “szeretlek”. Vagyis, nem kell komolyan gondolni, a leírt szavak (amikhez nem társul arc) gyorsan elszállnak.
Sokáig nem értettem, miért viselkednek így. Miért fordulnak ellenem a hozzám legközelebb álló emberek? Aztán rájöttem: egyszerűen nem tudják, miről beszélnek. Mert azoknak az embereknek, akik nem kerültek hozzám hasonló helyzetbe, nehéz megérteniük, miről szól egy távkapcsolat. Ezek a szerelmek nem esnek bele a “szokványos” kategóriába, ezért eltérnek attól, amit a társadalom “normálisnak” gondol.
Én – félig magyar, félig szlovák ősöktől származva – Dél-Szlovákiában éltem le életem nagy részét. Novio Spanyolország katalán vidékein él. Akkor találkoztunk, amikor még Krakkóban dolgoztam … 2000 kilométer nem a világ vége, de nincs köpésre Lengyelországtól. Hogyan döntöttük hát el, hogy a távkapcsolatunk működni fog? A válasz egyszerű: nem döntöttük el. Egyszerűen csak arra koncentráltunk, hogy megtudjuk, mi vár ránk a következő sarkon túl…
Itt szeretném leszögezni, hogy a távkapcsolat nem való kényelmes embereknek. Sok munkával, és sokszor még több lemondással jár. Mert itt nem szólhat minden csak a szerelemről és a spontaneitásról. A találkozókat előre meg kell szervezni (sokszor hónapokkal előre kell gondolkodni).
A másfél évig tartó távkapcsolatunk sok próbálkozással járt, tele érvekkel és könnyekkel; de ami a legfontosabb: tele szerelemmel. Mit tanultam meg ez alatt a másfél év alatt? Megpróbálom összefoglalni.
Apró meglepetések
Szerencsések vagyunk, mert az időeltolódással nem kellett megküzdenünk. Ennek ellenére – mivel mindketten nagyon stresszes munkakörben voltunk – sokszor nehéz volt észben tartani, hogy dobjunk egy gyors üzenetet a másiknak: “Eszembe jutottál. Szeretlek!” Hülyén hangzik? Pedig az ember ezeknek örül a leginkább.
Párszor postán is küldtünk a másiknak ajándékokat. Például én kikísérleteztem egy csokis kekszet, amit utána – gondosan becsomagolva – postára adtam. Ő pedig rózsát küldött Szent György ünnepére. Ezek olyan apróságok, amelyek hosszú utat tesznek meg, de – talán – még hosszabb ideig tudtok örülni nekik. Novio a mai napig őrzi a csomagot, amiben a kekszek érkeztek; és én is őrzöm a rózsám.
Skype randevúk – szó szerint
Mi naponta beszéltünk Skype-on (ez alatt minimum másfél órát értsetek), és emellett sokszor megpróbáltuk kihozni a maximumot az dologból. Hogy lehet egy Skype-beszélgetést randevúvá varázsolni? A válasz csak rajtatok múlik. Például meg tudtok nézni egy filmet “közösen” (azaz online, ugyanabban az időben), majd át tudjátok beszélni, hogy kinek melyik rész, színész tetszett a leginkább.
Hallgathattok közösen zenét; akkor is, ha ez úgy végződik, hogy egyikőtök (azaz általában én) elalszik közben.
Kreatívak lesztek, mert kreatívaknak kell lennetek. Nincs más megoldás. És csak így ismerhetitek meg a másikat igazán… A teljes cikket a Nagyvilág blogon találod!
