Eltakarja a fényt és a kilátást, már nem látjuk tőle a jövőnket, legalábbis nem úgy, ahogy mi szeretnénk. Elgázoltuk, majd cserbenhagytuk a szerelmet, ez a mi bűnös kis titkunk. Otthagytuk kivérezni egyedül az út szélén, elhajtottunk mellette, sőt rúgtunk egyet rajta, ne zavarja az áthaladást. És amikor azonosítani kellett a szerencsétlen testet, azt is letagadtuk, hogy valaha ismertük. Gondatlanságból elkövetett kapcsolatgyilkolás, ezt tesszük módszeresen, szemrebbenés nélkül, le is tagadjuk a tettünket, bármit megtehetünk.
Elfogyott, nincs több, mondod, mintha csak egy szeretet drive-in lenne, ahová behajtok, és kérem, hogy töltsd meg újra, ami elfogyott. Kíméletlenül kipakolod a zárva táblát, pedig semmit nem kérek ingyen, megtanultam már régen, fizetnem kell. Néha én állok ott, és én osztom neked a jót, mindent, amit szeretsz bennem, befogadó, odaadó menedék vagyok, simító kéz, hozzád simuló test. Ugyanolyan sérült és ugyanolyan éhes vagy, mint én, szegény szeretetkoldus, én mégsem roskadok a kockakőre és nem kiáltom ki rezignáltan, zárva vagyunk. Nem kérek időt, pedig engem is fáraszt a monotónia és az egy helyben stagnálás. Az ölembe zuhanhatsz a nap végén és nem sajnálom a simító mozdulatokat, az oxigént sem, amit a bőrömből szívsz.
Nem kell a gyémánt? Akkor ott a hamis imitáció, legyél velük boldog. Forgasd a kezedben, és legyél büszke olcsó kincsedre. Velük eljön a csend és a gondolkodásmentes, könnyű élet. Nyugalom vár, ne aggódj, azért is bocsánatot fognak kérni, hogy élnek. És elviselik majd a rájuk locsolt mocskot, a szavakat, amelyekkel nem illethetsz nőt, de nekik ez is megfelel majd…
A teljes cikket az Eszter élete blogon találod!
