Mintha tegnap lett volna. De nem. Már évekkel ezelőtt történt, hogy Vera nagyi itt hagyott minket.
Mindig is kiváló egészségnek örvendett, erős volt, fiatalon sportolt, imádta az életet, beutazta a világot. Hamar, huszonévesen elvált, a nagyapám csúnyán megcsalta – tényleg, nagyon csúnyán intézte – , a nagymamám pedig sokáig tűrt, majd elhagyta, és soha többé nem ment férjhez.
Igazi stramm nő volt, számomra példakép, maga a Nő.
Megvoltak a kis rutinjaink. Hétvégén mindig átjött, nálunk aludt, imádott velünk Bécsbe járni vásárolni, tüchtig, pedáns nő volt, hanyag eleganciával, kifinomult ízléssel, irtó jó humorral, kedves mosollyal. Amit most is teljesen élesen látok magam előtt. Hallom a hangját, a nevetését, érzem az illatát.
Mi mindannyian majdnem beledöglöttünk az elvesztésébe. Öreg volt, jóval nyolcvan fölött, mikor elkezdett romlani az állapota. Sajnos túl sokáig tartott a szenvedése, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság – amire sajnos a legtöbb kórházban kezelt öregember ítélve van – elkerülhetetlen volt, akármennyire is igyekeztünk a legjobb körülményeket megadni neki.
De a végén már mindegy, milyenek a körülmények. Amikor utoljára a szemembe nézett, már nem volt magánál. Félrebeszélt, azt hiszem, nem tudta, hogy ki vagyok. Mikor kimentem a szobából, azt hittem, jobban lesz, másnap majd újra meglátogatom.
Nem volt másnap… Hogyan telt a gyászfolyamat? A teljes cikket a Girl Power blogon találod!
