Nézem a tévét, éppen a szegénységről beszélnek. Pontosabban az egész adásmenet erre épül fel. Különböző embereket, családokat mutatnak be, valaki(k) a fővárosban, mások kisebb falvakban laknak. Egy közös van bennük: mindannyian szegények, és ezt nem csak a riporter mondja, nem én állítom, ők mondják ezt önmagukról.
Tudjuk már évezredek óta, hogy szegénység mindig is létezett, minden kornak megvoltak a maga szegényei, gazdagjai. Ez így volt a középkorban is, és így van ez ma, 2014-ben is. Sajnos. Ha megfeszülünk, akkor sem tudunk minden szegényen segíteni. Képtelenség. Vállalhatatlan. Vannak persze kisebb-nagyobb összefogások is, különösen így az év vége és a karácsony közeledtével, de ezek sajnos csak cseppek a tengerben, és ami talán ennél is szomorúbb, hogy bizony csak alkalomszerűen. De legalább vannak. És minden egyes segítség jól jön azoknak az embereknek, akikhez eljut.
Volt a műsorban egy anyuka három gyerekkel, akik Pesten, írd és mondd 10 m2-en (!) élnek. Az anya fél tüdejét ki kellett venni, ezért nem tud munkát vállalni, gondolom nem is nagyon alkalmaznák emiatt. A középső gyereke, aki talán 10 éves lehet, azt mondta, ő szeretne minél előbb dolgozni, hogy legalább a legkisebb testvére tudjon majd tanulni. És mondott még valamit, ami duplán is hatással volt rám. Arra a kérdésre, hogy neki mi az ünnep, azt felelte: amikor rántott húst ehet. Értjük ezt? Neki az az ünnep! Nem a karácsony, nem a születésnapja, hanem az az ünnep, amikor rántott húst ehet! A riporter megkérdezte, hogy mikor volt “ünnep” legutoljára?…
Folytatás a Rendező: Az élet blogon!
