Amikor gyermekünk születik, számunkra ő lesz a legszebb, legaranyosabb, legokosabb és legügyesebb. Nincs is ezzel semmi baj addig, amíg nem kerül be az óvodába, ahol óhatatlanul is összehasonlítódik a többiekkel. Sosem felejtem el a fiam első anyák napi ünnepségét, amikor mindenki szerepelt a műsorban, egyedül ő nem. Állt mellettem, kétségbeesve kapaszkodott szó szerint a szoknyámba, és teli torokból üvöltött. Egy világ omlott össze bennem. Az én gyermekem nemhogy nem különb a többinél (nem ő a legszebb, legaranyosabb, legokosabb és legügyesebb), hanem meg sem üti azt a mércét, amit rajta kívül mindenki más igen. Akkora volt a csalódás, hogy nem volt ember, akire ne haragudtam volna: az óvónőkre, a többi gyerekre, a fiamra. Csak arra az egyetlenegyre nem, akire a szűklátókörűsége, a rugalmatlansága és az ostobasága miatt joggal megtehettem volna: azaz saját magamra.
Azóta némileg bölcsebb lettem, és már tudom, hogy az elvárásaim olykor irreálisan magasak, ha a gyermekeimről van szó. Ilyenkor magamba szállok, és megpróbálom hagyni őket (ésszerű keretek között), hogy a saját életüket éljék. Ebben sokat segít az, hogy versenyzőket felkészítő tanárként gyakran találkozom szülőkkel, akik hasonló hibákba esnek, mint egykoron jómagam: önmaguk megvalósítatlan (vagy éppen sikerrel megvalósult) álmait igyekeznek valóra váltatni a gyermekükkel.
A gond csak az, hogy nem vagyunk egyformák. Ami nekünk egyszer sikerült (más időben és más térben), az korántsem biztos, hogy a gyermek esetében is megismétlődik. Az ünnepelt balerina lánya nem lett ünnepelt táncos, még társulatban sem kapott helyet, pályát kellett módosítania. Az aktuális tehetségkutatókban mindig látunk néhány sztárcsemetét, akik kevés sikerrel birkóznak meg a rájuk nehezedő kimondott-kimondatlan nyomással, a színészgyerekeket egész életükben zseniális szüleikhez hasonlítgatják, és kevés olimpiai bajnok gyermeke ismétli meg a szülői bravúrt.
Egyszer egy kedves ismerősöm mesélt nekem a jégmama fogalmáról. A műkorcsolyázó versenyzők igencsak erőszakos, vehemens anyukája, aki a középszerű tehetséggel megáldott gyermekét, annak versenyzőtársait és edzőjét terrorizálja. Nem tudom, ebben mennyi igazság van, a jégmama létezése városi legenda-e, de az igaz, hogy én is találkoztam már nemegyszer olyan anyukával (érdekes, apukával valahogy nem!), aki jobban vágyott az áhított dobogóra, mint a kislánya, és sokkal komolyabban élte meg a kudarcot, mint a gyermeke…
A teljes cikket a Nemzet napszámosa blogon találod!
