Megfelelni a szülőknek, az iskolának, a barátoknak, jól teljesíteni a választott közösségekben (sport és egyéb szakkörök), és – úgy általában – haladni a korral, mindenre időben reagálni, nem lemaradni.
Szülőnek lenni sem könnyű… megtalálni a helyes egyensúlyt, következetesnek maradni és felnőni a gyerekhez. Igen, mert fel kell nőni hozzájuk, nekem legalábbis biztosan. Ahogy egyszer azt Nagyfiú a fejemhez vágta, én még a múlt század szülötte vagyok, és bizony néha úgy érzem, elrobogott mellett ez a világ. Poroszos szemléletű iskolában tanultam, az elmúlt rendszerben éltem a mindennapjaimat, a szabadság, elfogadás, másság (bármilyen értelemben) mai értelmezése akkoriban nem létezett. Zárt, jól körülhatárolt világ volt, világosan megfogalmazott, megkérdőjelezhetetlen szabályokkal. Amikor ez megszűnt, légüres térben találtam magamat, ahol szinte mindent újra kellett tanulnom. A gyerekeim ezt az érzést már nem ismerik, előttük nyitott az egész világ – nem tudják értelmezni az olyan mondataimat, hogy háromévente lehetett csak Nyugat-Európába utazni, a ritkán kapható déligyümölcsért sorba kellett állni a szüleimnek, a legót csak hírből ismertem, illetve csak kanadai rokonaimnak köszönhetően volt kétdoboznyi belőle.
Fel kell nőnöm tehát egy olyan világhoz, amely sokkal többet enged meg az egyénnek, amely az egyik pillanatban még ezt az arcát mutatja, a másikban pedig egy újabbat. És ebben a világban kell elirányítanom a gyerekeimet, akik számítanak rám, bíznak bennem, hiszik, hogy én tudom a helyes utat. Nem, nem tudom, de igyekszem megtalálni legalább két lépéssel a gyerekek előtt. Egy kamasznak utat mutatni még nehezebb: türelmesnek, megértőnek és megengedőnek kell lenni ahhoz, hogy ne üldözzük el magunk mellől, de nem maradhat el a következetesség sem. Ez nagyon nehéz, borzasztó nehéz, pláne nekem, aki világéletemben maximalista voltam magammal és a környezetemmel szemben, ráadásul kamaszként is lightosan viselkedtem…
A teljes cikket a Kicsi a rakás blogon találod!
