Az egyedüllét minden nőnek mást jelent, hiszen másként viszonyul a kérdéshez egy tudatosan egyedül élő, egy szinglilétre kényszerült, egy elvált, egy özvegy, egy társas magányt választó nő; egy áldozat típusú nő, egy külföldön élő diplomatafeleség vagy egy expat itthon maradt felesége. Megannyi élethelyzet és történet, éppen ezért nem is lehet örök érvényű és kizárólagos következtetéseket levonni a körülöttünk tapasztalható formációkból. Ráadásul nagyon sokan egyszerűen képtelenek egyedül élni, ezért aztán görcsösen ragaszkodnak társukhoz, házasságukhoz, kapcsolatukhoz, függetlenül attól mennyire boldogtalanok épp, vagy már régóta. Mások hasonló indíttatásból lázasan keresnek, regisztrálnak, vadásznak, megalkusznak, vagy megalázkodnak – vérmérséklettől függően. Szomorú az életük azoknak, akik rettegnek a magánytól, ami éjjelenként az ágyuk szélén ülve várja a reggelt.
Szeretném megmutatni, hogy az egyedüllétnek – amit ezúttal kizárólag az anya szemszögéből vizsgálok – igenis vannak pozitív hozadékai; az egyedüllét tanít, változtat, ad, és nevel. Nyilvánvalóan minden esetben a kényszer az indíttatás, ám egyszer aztán habitussá válik, beépül, és marad is, azt hiszem, életünk végéig.
Majdnem 6 évig erősítettem az egyedülálló nők népes táborát, egészen pontosan a gyermeküket egyedül nevelő egyedülálló anyák táborát, ami véleményem szerint már minősített eset. 24 éves koromra már túl voltam egy házasságon, egy gyerekszülésen és egy váláson, karomon egy kétéves csecsemővel. Nem így terveztem, de így alakult…
Milyenné tehet egy fiatal anyát az egyedüllét? Tudd meg a Patentblogról!
