Szeresd a féltesódat – nem megy parancsra

A téli szünet valahogy megint elrohant, kiüresedett a ház, nagyon magányos így a gyerekszoba – és (nevelő) anyai szívem. A férjem fia itt volt két hetet nálunk, nyüzsgött, csacsogott, írtuk közösen a házi feladatokat, ment az alkudozás minden nap valamilyen aktuális lázadni való kérdésen (mit eszik, mit nem; mikor fekszik; fürdik vagy zuhanyzik stb.), besegített, amibe tudott, velünk lélegzett, felvette az itteni ritmust, várta a vendégeket, szóval néhány napra olyan volt, mintha igazi kétgyermekes család lennénk. Aztán most vége, olyan csend van, hogy olykor sírhatnékom van, pedig nekem itt van a kicsi, az öcsi, akivel az év nagyobbik felében amúgy totálisan egyedül vagyok. De valahogy úgy hozzászoktam már… És hogy nincs itt, akkor is ugyanúgy várom, hogy reggel kijöjjön álmosan a gyerekszobából mezítláb (hogy rászóljak, menjen vissza a papucsáért), hogy leüljön az öccse mellé játszani, hogy szórakoztassa, míg mindenkinek elkészülök a reggelivel (és neki bekészítsem mind az ötféle színes cukorkát, amit a kakaójára szórhat egy-egy újabb adag tejszínhabbal). Mert ő közben komoly, iskolás nagyfiú lett, akire számíthatok: szól, ha a kicsi disznóságot/veszélyeset csinál, óvja, védi, ha valami újat próbál ki. Hagyja, hogy nyúzza, és közben nagyokat kacag rajta-vele, amikor pedig az anyukája felhívja, hogy telik a láthatás, nem a temérdek karácsonyi ajándékról regél, hanem arról, hogy az öccse milyen cuki. Ezzel a szóval. “De B. olyan cuki, képzeld! Hallod a hangját? Ez ő itt a háttérben. Hallod?” Az édesanyja meg persze nyilván csendben meghallgatja, talán neki is öröm, hogy a fia összemelegedett a féltesóval, én meg állok a vonal másik végén a két gyerek mellett, és szavakba se tudom önteni az örömömet.

Döcögősen indult

9 hónapja, amikor megszületett a fiam, a nagy idegenkedett tőle. Csúnya kis kukac volt neki, egy idegen kisfiú, aki beférkőzött az idillbe. Aki elveszi tőle apát abból a kéthetente adódó másfél napból is, amikor ide utazik hozzá 200 km-ről. Egy embergyerek, aki csak sír, eszik és alszik, és még a labdát se gurítja vissza. Akivel mindenki le akarja fotózni (és ha sikerül is őket egy fotó erejéig összeimádkozni a kanapén, véletlenül sem ér hozzá), akivel kapcsolatban örökké kérdezgetik a rokonok, ismerősök, hogy szereit-e, örül-e neki. Egy frászt örül. Miért is örülne? Köze sincs hozzá, nem kérte, és míg odabent növekedett, azt is csak szakaszosan tudta követni.

Hogyan került hozzá egyre közelebb és közelebb? A teljes cikket a Második Feleség blogon találod!