Amikor először találkoztunk a mászóka mellett, te hétéves voltál, én pedig hat. Miután zenésztársak lettünk a gimiben, és belekóstoltunk a helyi sztárságba, felnőttünk és férfiként éltük az életünket. Ebbe tartozott az is, hogy megtaláljuk a társunkat, akit eléggé szeretünk ahhoz, hogy az oltár elé vezessük. Biztos vagyok benne, hogy akkoriban mind a ketten boldogok voltunk. Az esküvői fotóinkon nevetünk, mosolygunk, barátokkal és rokonokkal ölelkezünk, tortát eszünk, szivarozunk és táncolunk.
Egy ilyen mulatság után elképzelhetetlen volt, hogy egy nap ez a szövetség megreped, és a repedés végül szakadékká válva teljes összeomláshoz vezet majd.
Mindenhol olvashatunk a riasztó válási statisztikákról. Az anyáink és apáink házassága körülöttünk ment tönkre, de azt hittük, ez velünk sosem történhet meg. Fiatalok, ragyogóak voltunk és mindenekelőtt bíztunk a saját választásunkban.
Akkor és ott senki más nem létezett a számomra, csak a szerelmem. Társak voltunk, barátok, szeretők, és mikor az életünk tele volt halállal, munkanélküliséggel, autóbalesetekkel és pénzügyi gondokkal, akkor is kitartottunk egymás mellett. Néha néztem őt alvás közben, és arra gondoltam, “nem tudom, hogy élhetnék nélküled”. Megegyeztünk, hogy egyszerre halunk meg, álmunkban, a kezünket a mellkasunkon keresztbe téve, hogy egyikünknek se kelljen egyedül harcolnia tovább az élettel.
Én előbb észrevettem a jeleket, mint ő. A pénzünk egyre kevesebb lett, minden hónap küzdéssé vált. Mindketten még jobban, még többet dolgoztunk. Mindketten kerestünk magunknak egy terapeutát, de sajnos egyikünké sem volt valami nagy agy, és semmi sem változott tőle. De mára már csak a szépre vagyok hajlandó emlékezni, amikor még minden jól ment közöttünk, és arra a 12 gyönyörű évre, amit együtt töltöttünk.
Most pedig itt állsz előttem, barátom, és azt mondod, hogy mediátorhoz mentek a feleségeddel, hogy kidolgozzátok a válásotok részleteit, már látom, milyen lehetett neked, amikor én jelentettem be a látszólag megingathatatlan házasságomról ezzel a csodálatos nővel – aki még mindig csodálatos –, hogy vége. Már értem, min mehettek keresztül a közös barátaink, miközben mi szétmentünk. “Nem tudjátok valahogy megoldani?” – kérdezgeti most mindenki tőletek. Nem, nem tudjátok. Senki más nem tudhatja, mi van nálatok a színfalak mögött, fogalmuk sincs hányszor veszekedtek vagy tértek magányosan nyugovóra. Ti is és én is olyanok vagyunk, mint akik hagyták, hogy megaludjon a tej, amit már nem lehet visszavarázsolni, csak lehúzni a vécén.
Elmesélem neked, milyen lesz az életed, amikor összepakolod a cuccaidat és elköltözöl otthonról. Velem legalábbis ez történt 2012-ben. Először hatalmas megkönnyebbülés lesz. Már elképzelésed sincs, hogy milyen úgy élni, hogy senkivel sem veszekszel, elárulom: remek érzés. Nem fogod érteni, hogy miért nem léptél előbb.
Egyelőre tehát édes megkönnyebbülést érzel. De hamarosan ráébredsz, hogy az életednek egy jó szakasza lezárult, és hogy a legszebb éveidet, képességeidet, ambícióidat beleölted a házasságodba. Felfedezed, hogy a világ nem várja tárt karokkal az idősödő, elvált férfiakat. Mindenhol agglegényeket látsz majd magad körül, akik ráébresztenek arra, hogy senki nincs melletted, amikor vásárolsz, szerelőhöz mész vagy kávézol.
Ezeknek a férfiaknak öregedő arcuk és testük van, és hirtelen sokkol a felismerés, hogy te is közéjük tartozol. Nem leszel olyan állapotban, hogy találkozz egy nővel, aki megosztaná veled az ágyát és asztalát, ráadásul az elérhető, szingli nők, akiknek nincs komolyabb érzelmi problémájuk, nem állnak sorban a frissen elvált férfiakért. Még ha szép kocsid, szuper kéród és némi pénzed is van, akkor sem könnyű a dolgod. Hogy miért? Megmutatom:
Végre összehoztál egy randit. Ahogy öltözködsz épp a közös kávézáshoz vagy ebédhez, a tükörbe nézve átfut az agyadon: “Randizás. Beszélgetés. Kotonok. SMS-ek. Facebookon visszajelöljem vagy sem. Brrr.” Szemben ülsz majd egy ismeretlen nővel és hallgatod, ahogy végtelenítve beszél az exéről, a gyerekeiről, a munkájáról, amit halálra unsz. Mégsem állsz fel és hagyod ott, mert nem vár semmi otthon, csupán a kis agglegénylakásod, a kanapéd és a laptopod. Eszedbe jut a feleséged napjában tízezerszer. Az 1999-ben készült közös fotóitokat nézegeted, és azt kívánod, bárcsak valahogy megoldottátok volna a problémáitokat. Akárhogy. Bárhogy.
A pénz segített volna rajtatok, gondolod majd magadban. A pénzhiány és veszekedés volt elsősorban az, ami a váláshoz vezetett. Ne hidd. Igazából a süket csend vert éket közétek. Már nem kérdeztétek meg egymástól évek óta, hogy mi jár a másik fejében, hogy van a lelke.
Mélységes csend vett körül engem is, amíg házas voltam, rajtad és egy másik barátomon kívül nem volt kihez szólnom.
Most, egyedülállóként, egy új városban, egész széles baráti köröm lett, férfiak és nők, fiatalok és idősebbek. Hívnak bulizni, vacsorázni, koncertekre és randikra is. Beletelt egy kis időbe, amíg így alakult az életem. Három hónapot töltöttem el egy hideg padlón fekvő, kényelmetlen matracon egy rokon lakásában, úgy érezve, hogy totál vesztes vagyok. Egy remek évig minden este a lelkisegély-szolgálatnak telefonáltam csupán.
Mára már azt mondhatom, hogy megjártam a poklok poklát, és biztathatlak, hogy van kiút, csak tarts ki.
A legmélyebb gödörben érzed majd magad, miközben az agyad szétrobban a sok kavargó gondolattól. A törülköződbe fogsz sírni ordítva, kiabálsz a falakkal, és talán még pár poharat is összetörsz, vagy szétrúgsz egy ajtót. A Facebookon mindenütt egymásnak gratuláló párokat fogsz látni, akik 10, 20, 30 éve együtt vannak, és gyűlölöd ezért őket.
Néha azt érzed majd, hogy megérdemled a büntetésed, hogy magányos vagy, és el vagy vágva a családodtól.
Aztán egy nap átérsz a másik oldalra. Látod majd, mennyire elveszett voltál évekig, és hogy ki kellett várnod, amíg tényleg a legrosszabbat hozzátok ki egymásból, hogy végül azt mondjátok: “Bármi jobb ennél.”
Gyönyörű lett volna szerelemben együtt maradni, pénzügyileg helyrejönni és a tengerparton kézen fogva elsétálni a naplementébe 65 évesen. Persze hogy gyönyörű lett volna, de nem így alakult, ennyi az egész.
A szíved még sokáig össze lesz törve, ez pedig távol tartja majd tőled a következő barátnőt vagy második feleséget. Nem azért nem tűnik fel az életedben egy új társ, mert öreg vagy és szegény. Átmész majd a különböző társkereső oldalak nyújtotta viszontagságokon is, hátha feltűnik az életedben még egy nagy Ő.
Aztán elfogadod, ami történt veled, veletek, és többé nem érzed magad olyan magányosnak. Már nem keresel mást olyan kétségbeesetten.
A Facebookon nézed az ismerőseidet, akik 40 éve együtt vannak, és megszánod őket, mert megvetést látsz némelyikük szemében, amikor egymásra néznek. Ekkor azt gondolod majd: “Te jó ég, én is pont ilyen voltam.” De már nem ez vagy te, barátom, és már nem is én.
