A szingliség ciki. Elsősorban azért, mert ha definiáljuk a dolgot, akkor simán elindulhatunk a Szex és New York című sorozatból, mert én először ott találkoztam ezzel a fogalommal. Nagyvárosi, kő gazdag picsákról szól, akik egész nap vásárolnak és felhőkarcolók 148. emeletén dolgoznak top managerként havi 1 millió forintért, miközben méregdrága koktélokat iszogatnak este a 31. és a Broadway sarkán. Ha innen indulunk, akkor Magyarországon nincsenek is szinglik.
A 42 éves özvegy Tóth Józsefné, aki Galgahévizen melózik a húsüzemben, és senkije sincs, nyilván nem lehet szingli, csak egyedülálló. A 24 éves egyetemista lány Budapesten, akinek nincs pasija, szintén nem lehet szingli, mert alig tudja kifizetni a koleszt, és jó esetben éjjel-nappal tanul.
Ki a franc az a szingli akkor?
Elakadtunk, rendben, fordítsuk le simán, és legyen minden egyedülálló az.
Pompás.
Csináljunk belőle divatot, akasszuk a nyakunkba transzparensként, mert ez azt sugározza, hogy nincs szükségünk a férfiakra, emancipált nők vagyunk, megállunk a saját lábunkon, pénzt keresünk, bokszolunk, autót vezetünk, katonának állunk, vagy felrepülünk az űrbe, mert egyenlőek és függetlenek vagyunk, tökös amazonok, feminista aktivisták, akik büszkék arra, hogy egyedül vannak.
Mire is büszke egy szingli? Arra, hogy nem kell senkinek?”
Ezzel a felütéssel kezdődik Bihari Viktória írása. Kezdjük azzal, amivel egyetértek. A Szex és New York típusú szingliség Magyarországon tényleg nem létezik. A nők – és férfiak – többsége tényleg szeretne társat. Párkapcsolatot kialakítani és tartósan fenntartani tényleg nehéz. Még a “megjavítani, nem kidobni” elvet is osztom, a bántalmazás határáig.
Sőt, az is jogos, hogy a szerző nem akarja egy kalap alá venni a férfiakat. Csakhogy pár mondattal később, amikor azt állítja, hogy a pasik lágy, gondoskodó, órákig meggyes rétest sütő, nagybetűs NŐ-ket keresnek, mégiscsak megteszi.
Ő “pótolhatatlan NŐ” akar lenni: “koszos zoknikat görnyedt háttal mosó, iskolatáskát pakoló biztonságos és lágy öl, aki meleg vacsorával várja haza a férjét”. Tehát semmi gondja nincs azzal, hogy megfeleljen a fenti, szerinte általános elvárásnak. Hogyhogy akkor mégis egyedül van?
Túl gyakran ajánlott gyógyír a magány vagy a rosszul működő párkapcsolat problémájára a hagyományos nemi szerepekhez való visszatérés. Ha valaki erről ír, a siker garantált, elvégre a módszert kipróbálni nem lehet. De kérdem én: Magyarországon, kik élnek meg egyetlen fizetésből még ha akarnak is? Aki fogékony, álmodhat erről a “boldogító” életformáról, és nem kell azzal szembesülni, amit Betty Friedan mélyinterjúkkal már az ötvenes évek végén kiderített: a nők többségét a háztartásbeli szerep hosszú távon gyakrabban teszi depresszióssá, mint boldoggá.
Arról pedig, hogy a kétkeresős családmodellben mennyire válik be ez a felállás és kinek, kérdezzen már meg a szerző egy-két 8 órás állás mellett “görnyedt háttal zoknit mosó” nőt is. Beszélgessen középkorú nőkkel! Sokan közülük el fogják mondani, hogy ha elölről kezdhetnék a házasságukat, ragaszkodnának az egyenlő otthoni munkamegosztáshoz, mert a “gondoskodó feleség” szerepe hosszú távon nem bizonyult hálásnak.
Valóban nem lehet az. Soha el nem múló undorral emlékezem vissza rá, hogy a bulizós éveim alatt hány olyan derék családapa akart felszedni, akit a “lágy öl” várt otthon.
Azok a férfiak pedig, akiket nem vár, Viktória szerint dicséretet érdemelnek, mert “nem csinálnak belőle reklámot, nem büszkék rá, nem hazudják el, hogy boldogok egyedül”. Itt is álljunk meg egy kicsit: egyrészt, a férfiaknak soha nem is volt szégyen egyedül lenni, és a férfiaknak soha senki nem mondta, hogy a “természetes szerepük”, aminek a személyes kibontakozásukat alá kell rendelniük, és ami nélkül nem teljes emberek, a férj- és apaszerep – így számukra nem is indokolja semmi, hogy “reklámot csináljanak” abból, ha egyedül is boldogok.
Másrészt, a nők közül sem hazudik mindenki, aki azt állítja, hogy boldog egyedül. Attól, hogy a szerző nyomorúságnak érzi, más még nem biztos. Ha Viktória nem hiszi, beszélgessen bántalmazó kapcsolatból kiszabadult nőkkel.
De még előzetes rossz tapasztalat sem feltétlenül szükséges ahhoz, hogy valaki ne érezze tragédiának, ha tartósan vagy élete adott szakaszában egyedül van. Sőt, miért vitatnánk el bárki jogát arra, hogy akár büszke legyen rá, ha egyedül is jól érzi magát?
Ahogy az is rendben van, ha valaki így nem érzi jól magát. De talán akkor sem az a megoldás, hogy egy vélt elváráshoz alkalmazkodva önmagát feladja. Azért sem, mert igazi, valóban szenvedélyes szerelem csak két, személyként is kibontakozó, egymást emiatt is csodáló ember között jöhet létre.
