Ilyenkor mindenki pocskondiázni szokta a másikat, de én most mégsem teszem. Nem gyűlölöm, azt hiszem, tényleg nem gyűlölöm a férfit, aki “ezt tette velem”, ráadásul ketten tettük, de persze fogalmam sincs, mi lesz, elfog a rettenet, ha arra gondolok, hogy egyedül kell az egészet végigcsinálnom, hiszen már most olyan védtelennek érzem magam, émelygek és fáradt vagyok, nehezen végzem a munkámat, folyton aludnék, leginkább pedig odabújnék valakihez, aki átölel, de ő ritkán van itt, és érzem, hogy nem tudja, mit kezdjen a helyzettel.
Az az igazság, hogy még azt sem mondhatom, hogy megbántam ezt a viszonyt. Hogy lehet egy szerelmet megbánni?
Pánikbeteg voltam, amikor találkoztunk, lassan közeledtünk egymáshoz, és a szerelmünk sok tekintetben meggyógyított. Erősebb lettem, magabiztosabb, elmúlt a betegségem, nem csak miatta persze, sok mindent megtettem azért, hogy sikerüljön, hogy kijöjjek belőle. Ő pont olyan gyengéden támogatott, ahogy szükségem volt rá.
Persze hogy nehéz volt elfogadni, hogy gyakorlatilag egy éjszakát sem tölt itt, ritkán tudunk elmenni valahova együtt, hosszabb időre pedig semmiképpen sem, és tudtam, hogy otthon várja a felesége meg a tinédzser lányai. De főleg eleinte, annyit kaptam tőle, hogy elmondani sem tudom!
Sosem kértem, hogy váljon el, és ő sosem ígérte, hogy megteszi. Biztos van bennem valami furcsa, hogy nem is követeltem tőle, hiszen harminchárom éves vagyok, lehetne már családom. De magam sem tudtam, akarok-e családot egyáltalán. Így egészítettük ki egymást, ő a feleséggel, én egyedül… Folytatás az Anyám borogass blogon!
