Amikor találkozol valakivel, nem látod rajta, hogy pont ő majd ártani akar neked. Mielőtt megismertelek, sosem voltam olyan élethelyzetben, hogy rendszeresen terrorizáltak, bántalmaztak, megaláztak volna. Olyan életem volt, amelyben fel sem ötlött bennem, hogy velem ez megtörténhet. Tanult nő voltam, akit mindig megbecsültek a párkapcsolatban és munkahelyen egyaránt, nem gondoltam volna, hogy ez megváltozhat.
Egy szörnyű, elhibázott döntés aztán mindent felborított: rád bíztam a saját és a gyerekeim életét
Ennek “jutalma” egy három éven át tartó folyamatos terror, rengeteg gyalázás és állandó rettegés lett attól, hogy mi lesz a következő lépésed. Elvesztettük az otthonunkat, annak ellenére, hogy újra meg újra azt ígérted, hogy mindig megmarad nekünk a ház, amit azért vettél, hogy együtt éljünk. Ezt az ígéretedet – mint sok másikat – sem tartottad be. Most már csak a te házad, átkozódva, gyalázkodva dobtál ki minket onnan.
Próbáltam neked elmagyarázni, mennyire megijeszt minket, amit csinálsz: az a sok üvöltözés, szitkozódás és fenyegetés mind bántalmazásnak számít. De ahogy szembesítettelek a saját viselkedéseddel, úgy lett egyre rosszabb. Már nem volt mit vesztened, ahogy te magad mondtad múlt héten: nem számít, mit teszel velünk, mert a barátaim már úgyis utálnak téged. Próbáltam beszélni a fejeddel, de a válaszod az volt, hogy a nők fegyverként használják csak a megjátszott félelmet, és már eleged van a “jajj, úgy rettegek” vitákból.
- Igen, ijesztő úgy feküdni az ágyban esténként, hogy te közben üvöltesz, gyalázkodsz, és az arcom előtt hadonászol azt sorolva, hogy mi mindent rontottam el.
- Igen, ijesztő látni, ahogy a mozgássérült lányomat szidod, aki már sír, de te leintesz, hogy utána ne merjek menni megvigasztalni, mert csak súlyosbítom a helyzetet.
- Igen, ijesztő veled boltba menni, megbénulni a félelemtől, miközben kényszerítesz, hogy sétáljak tovább melletted, mintha mi sem történt volna.
- Igen, a kiszámíthatatlanságod, indulataid és kontrollmániád megrémítenek.
Ha felhozom neked mindezt, akkor csak azt mondod, hogy ez az én valóságom, nem a tiéd. Nem látod, hogy van egy általánosan elfogadott igazság a bántalmazásban? Ha valakit megütnek vagy megerőszakolnak, akkor azt megütötték és megerőszakolták – nincs ebben semmi szubjektivitás vagy saját valóság. Az erőszaktevő valósága, ha ő másképp látja a történteket, nem változtat az erőszak tényén. Amikor te üvöltesz, szidalmazol, fenyegetsz és gyalázol, akkor az teljesen objektíven nézve is üvöltés, szidalmazás, fenyegetés és gyalázás. Ezek tények, nem pedig az én szubjektív tapasztalataim.
Ezt a fajta családon belüli erőszakot el lehet rejteni,
nincsenek nagy sebek és lila foltok rajtam, hogy bizonyítsam a bántalmazást, de ugyanúgy rombol, kegyetlenül és alattomosan. Néha már azt mondtam a barátaimnak, hogy jobb lenne, ha megütnél, mert akkor talán végre tisztán látnád, hogy amit teszel, az rossz.
Arról próbáltál meggyőzni egész idáig, hogy a probléma velem van, és amit te teszel, az ésszerű, csak ahogy én reagálok, a félelmem nem az. Tényleg elhitted magadnak, hogy ez az egész az én hibám? Hogy neked jogod van ordítani velem, amikor vezetek, mert nem mondtam el, hogy fodrászhoz megyek? Vagy hogy amikor kiabálsz, üvöltesz, szitkozódsz, széttöröd a bútorokat, akkor azt én hozom ki belőled?
Hogy lehet, hogy ennyire kevés empátia, együttérzés van benned?
Hogy tudod elviselni azt, hogy a körülötted élők folyton haditerveket szőnek, hogy el tudják kerülni az erőszakosságodat és hangulatingadozásaidat? Hogy tudsz így folyékonyan hazudni mindenkinek és ezzel együtt élni? Tényleg létezik, hogy valakinek ne legyen lelkiismerete? Remélem, hogy találok kiutat tőled, mert jelenleg azt érzem, hogy ezzel a terrorral fokozatosan, szépen lassan meg akarsz ölni engem.
Az eredeti levél a The Guardian lapban jelent meg.
