Őszinte leszek, utoljára hatévesen jutott eszembe, hogy milyen jó lenne egy testvér. Ez a fellángolásom azonban nem tartott sokáig, és azóta sem sajnálom, hogy egykének születtem. Nem gondolom, hogy az egygyermekes családok az ideálisak, mint ahogy azt sem, hogy csak és kizárólag többgyerekes családban érdemes felnőni. Van, akinek ezt dobta a gép, van, akinek amazt. Mindennek megvan a miértje. Az én földi utamban most erre volt szükség. Talán sok egyke szenved amiatt, mert nincs testvére. Én viszont, köszönöm, mindig is tök jól megvoltam egyedül. Egyszer kamaszkoromban egy ismerősöm meglepetten konstatálta, hogy egyke vagyok: “én azt hittem neked van tesód, hiszen te nem is vagy elkényeztetve”.
Ó igen, azok a jó kis sztereotípiák! Azt mondják, a II. világháború után szükség volt a népesség szaporítására, így az európai kormányok igencsak sürgették, hogy a családokban ne csak egy, hanem több gyermek szülessen (lehetőleg három). Az egyik francia pszichoanaliktus, Françoise Dolto egészen odáig ment az ötvenes években, hogy kijelentette: az egykék túlérzékenyek, és a pubertás sosem érkezik meg náluk. Jóllehet 15 éves korukra a tanulmányaikat illetően az elithez tartoznak, a szociális kapcsolatok szempontjából azonban nullák. Kedves, nemde? Mára természetesen már jóval több tanulmány elérhető a pszichológusok és szociológusok számára, és a társadalom is elfogadottnak tartja az egykeséget.
Higgyetek nekem, egykének lenni nem gáz, és nem is lesz feltétlenül elkényeztetett az ember. Pontosan ugyanannyi hisztis, finnyás, anyuci szoknyája mögé bújó nem egykét ismerek, mint egykét. Minden a személyiségen és a neveltetésen múlik.
De lássunk most pár sztereotípiát, amelyet a Le Parisien szedett össze!
Az egykék nehezen barátkoznak. Ez bizony igencsak hamis elképzelés. Hacsak a szülők el nem zárják a gyermeket, az egykék nagyon szociálisak tudnak lenni, és egész életre szóló barátságokat kötnek. Azt gondolom, hogy mivel mi nem tudjuk a nővérünkkel/öcsénkkel megosztani a mindennapi élményeinket, számunkra a barátság rettentő fontos. Személyes tapasztalatom az, hogy ugyan sokszor szeretek magamba zárkózni, és bizony kellenek a magányos énidők, ugyanakkor nagyon szívesen megyek társaságba, ismerek meg új közegeket, és beszélgetek másokkal. Igaz az is, hogy a felületes eszmecserének nem vagyok híve – bár kötve hiszem, hogy ez az egykeségemből fakad –, de a mély, őszinte beszélgetésekre mindig vevő vagyok.
Túlféltik őket a szüleik. Na, ebben viszont van igazság. Mivel az egykék esetében a szülőknek ez az egyetlen dobásuk a gyereknevelés terén, így fokozottabb figyelem irányul feléjük. Arról nem is beszélve, hogy sok egykére régóta vártak a szülők, ennél fogva jobban is babusgatják őket. Tény, hogy ha a szüleim megtehették volna, bezártak volna egy jó magas toronyba, és eldobták volna a kulcsát, hogy semmi rossz ne érjen. Folyamatosan le kellett telefonon jelentkeznem, anyukámnak minden egyes lépésemről tudnia kellett.
Folytatás a Végtelenül Nő blogon!
