Nem leszek népszerű, de mégis meg kell mutatnom a másik oldalt. Az egyik oldalt ismerjük jól: anya egyedül maradt, őt mindenki sajnálja, mert van egy-két-három gyerek, most neki nehéz lesz. Nem szól a fáma általában az okokról, arról, hogyan jutottak idáig, hogy válni kell. Kell, mert már elviselhetetlen. Mindkettőjüknek elviselhetetlen volt már, csak az egyik hamarabb jutott döntésre. De ha ezt beismerné a nő, akkor nem lehetne sajnálni, mert akkor még a végén felelősséget vállalna abban, hogy milyen szerepe volt a kapcsolat tönkremenésében. Ez nehéz, szembenézéssel jár, és saját magával is őszintének kell lenni hozzá, azt pedig kínosan igyekszik elkerülni mindenki.
Egyszerűbb megdobálni sárral a pasikat, mert mind megbízhatatlan, és csak azért születtek erre a világra, hogy elhintsék magvaikat, aztán tönkretegyék a nőket.
Teljesen jogos, hogy miután így elbánt egy nővel, az ki akarja őt forgatni a vagyonukból – közös vagyon, jelzem, ami azt jelenti, hogy egyiké is, másiké is –, mert hát ott van az a gyerek. Olyan szépen rá lehet fogni mindent. Rá lehet kenni, hogy miért akarja elárvereztetni apa feje fölül a lakást. A gyerekkel takarózhat, amikor annyira ellehetetleníti a volt férjet anyagilag, hogy az egy albérletet sem tud összehozni magának. A közös lakást persze hagyja ott szó nélkül, mert az jár a gyereknek.
A gyereket mint valami szent pallost tartja maga előtt, rá hivatkozva szépen földbe döngölheti, akár hajléktalanná is teheti azt az embert, akinek a vére a kölyök ereiben csörgedezik. Beszélhetünk a volt férjről úgy, mint egy kivert kutyáról, nem érdemel többet, igaz, hogy pár éve még azt hitte, hogy holtomiglan-holtodiglan, de az nagy hiba volt. Direkt megvezette őt, direkt átverte, csalt, lopott, hazudott.
Tudom, hogy tényleg vannak ilyen szociopaták, akik szándékosan a földbe döngölik a nőket maguk körül.
Én is láttam már olyat, akinek az volt a hobbija, hogy megalázza a csaját, olykor elverje, mert ettől érezte magát férfinak. Olyan is van rengeteg, aki nem fizeti a gyerektartást, még a minimálisat sem, mert neki az fáj. Vagy bejelenti magát minimálbérre, hogy tényleg csak a legminimálisabb pénzt kelljen szánni a gyerekeire. Őket tényleg tarkón kéne vágni egy jól megtermett döglött angolnával.
Most nyilván nem róluk van szó. Hanem arról a csendes többségről, akik amúgy csak a házasságuk romjai fölött ültek sokáig, olykor évekig, és végül elváltak, hogy új életet kezdjenek. Azokról a férfiakról, akiket látok magam körül, akik a barátaim, és akiknek a volt feleségükről néha azt gondolom, hogy a válással szereztek valamilyen kattanást is, annyira kifordultak minden emberi mivoltukból.
Amin mélységesen felháborodtam konkrétan, az a közelmúltban történt: a feleség elküldte a férjét, sokadjára, mert nem bírta elviselni már a jelenlétét sem. A férj azonban ezúttal nem könyörögte magát vissza, hanem fogta a hátizsákját és tényleg elköltözött végleg. Nemcsak egy motelbe ment, hogy kivárja, amíg elmúlik otthon a vihar, hanem felmondott, új munkát keresett és albérletbe ment.
Ekkor kezdődött a bosszúhadjárat
Azt gondolnád, hogy nem lehet csak olyan egyszerűen mindent, de tényleg mindent elvenni egy embertől. Márpedig lehet. Ma meg lehet azt csinálni, hogy nem láthatja hónapokig a gyerekeit és nem tehet semmit. A jogban hiába van leírva, hogy a gyámügyhöz forduljon, meg majd felszólítják a volt feleséget, nem szólítják fel, és hiába megy bárhová, széttárják a kezüket. Meg lehet azt tenni, hogy a nő letagadja azokat a gyerektartásokat, amiket kézbe kapott, amit a volt férj nem tud bizonyítani. Rá lehet ezért küldeni a volt férjre a végrehajtót, mintha azt a sok hónapnyi rengeteg pénzt nem is adta volna oda, és elvehetik minden tulajdonát a pasinak ezért.
A nő felírhatja a váláskor még azt is az osztozkodásos listára, amit egyértelműen a férj vett, saját magának, és amit el merészelt vinni. Egy notebookot és egy fényképezőgépet. Ja, hogy otthagyta a gyerekeinek a lakást, és nem kéri a fele árát, azt a feleség már nem írja a listához, az természetes. De a saját számítógépéért és fényképezőgépéért fizessen még egyszer. Rá lehet küldeni a végrehajtókat még a férj anyjára is, mert az ő lakásában is van egy pici tulajdonrésze. Meg lehet fenyegetni így a volt anyóst is a kilakoltatással.
Fizessen, fizessen, fizessen
A fenti példák valósak, megtörténtek férfiakkal körülöttem. Mintha a volt feleségek ezeknél a családoknál bekattantak volna, és csak az villogna a fejükben, hogy a volt férjet gyűlölni kell mostantól nagyjából életük végéig, és ott alávágni, ahol lehet. Ha esetleg még új asszony is kerül a képbe, akkor végleg elszabadul a pokol, a zaklatásoknak se vége, se hossza. Mert ez bizony már zaklatás.
Sok évvel a válás után is még ott tartanak, hogy azt keresik, hol tehetnének keresztbe, hol csonkíthatnák meg még egy kicsit a férfit. Nem bírják elengedni a gyűlöletüket, hogy tönkrement a nagy szerelembe vetett hitük. A kislányos, királylányos álmaik szertefoszlottak már jóval a válás előtt is, de valakit hibáztatni és utálni kell érte hevesen, nehogy kiderüljön, hogy ők bármiben hibáztak. Hibázás az is, hogy királylányos álmokat dédelgettek.
Beleragadnak abba a gyűlölködő mocsárba, ami nem engedi őket továbblépni,
élni a saját életüket, hanem odaragasztja őket a Facebook elé, hogy minden nap csekkolják, mit csinál épp az exük. Beleragadnak abba, hogy azt a férfit ők birtokolták, és nem tudják felfogni, hogy egy párkapcsolat nem erről szól. Hogy ott már szeretet nem volt, csak hatalmi harcok. A mai jog pedig melléjük áll és beszáll a gyűlölködésbe.
Így van, a gyerekek érdeke az első. Ez vitathatatlan. De biztos jó az nekik, az áll az érdekükben, hogy az apjukat hajléktalanná és nincstelenné tegye az anyjuk? Az ő érdekükben történik, amikor nem látják az apjukat hónapokig? Aligha. Mi lesz így az elvált apukákkal, ki áll ki értük? Lehet, hogy inkább az lenne a megoldás a gyűlölködés helyett, hogy a nők megpróbálják rendbe tenni az életüket, örülni a gyerekeiknek és békében élni hagyják a volt férjüket. A jog lehet, hogy nem áll ki mellettük, de emberség és józan ész attól még lehetne bennünk, nőkben.
