Sokszor álmodom még a képpel, amikor nyílt az alkoholosüveg, megszólalt a mélabús zene. Tudtam, kezdődik… Az emlékképek zakatolnak, és várom a hajnalt. Bevillannak a nyomok, a hegek. Amikor előkerült a kutyapóráz, ami oly nagy erővel hasít. Az égő cigaretta, amely a bőrömön aludt el. Az álmomban levágott, addig derékig érő hajam, a szégyen a koszos ruhákért, cipőért. És az osztálytársak gúnyolódása. A súlyos ütések, mert az arcom az apámra emlékeztette. A sok seb, amit olló, kések, villák okoztak. De az igazi fájdalom talán mégsem ez. A tudat, hogy aki életet adott, magán milyen sebeket ejtett. Látni a pengét, a vért, a szirénázó mentőt. A nyugtatóktól lecsukódó szemet, az anyám szemét. Ahogy a gyenge gyermektesttel próbálom megóvni önmagától.
Hamar felnőttem, mint a gomba az erdőben, sok eső után. És hamar kialakult bennem az Isten-tudat, akit hívtam, amikor fojt az őrület. “Isten! Csak ne haljon meg, bármennyire is bánt, ő az anyám!” De sosem jött a segítség.
Hónapokra kórházba kerültem, életmentő műtétek, intenzív osztály, infúziók, csövek, palackok. Emlékszem, feküdtem a kórházi ágyon, pittyegtek a műszerek, és csak azon gondolkoztam, “nem akarok hazamenni, jobb itt nekem”.
Ekkor tízéves voltam. Elvadultam, mint a kóbor állat. Nyers lettem, és kemény. Mérges voltam az egész világra, mert akitől reméltem, nem vigasztalt. A skizofrén anyai kéz, aminek vágytam a melegét, ütéssel válaszolt….
Folytatás a Szivárványon túl blogon!
