Nem, nem ez kell nekünk. Vagyis, van, akinek mégis ez kell, tudom. De nem jó ez így. Oda-vissza nem jó. A számonkérés, a beszámoltatás, ellenőrzés egy szörnyeteg. Ami felemészt szerelmet és embert.
Ha szerelmes vagy, akkor számon kell kérni? Beszámoltatni? Ez a szerelem bizonyítéka? És törődésé? Ne már…
Élünk. Élsz te is, én is, él a tíz házzal arrébb tevékenykedő Mariska néni, és él a szomszédom is itt. Vagyis ott. Él mindenki. Saját életet. Ami halad egy úton. Egy olyan úton, amit mi magunk építünk. Néha hidat építünk, néha trutyikupacokat dobunk a saját lábunk elé. Néha repdesünk is az út felett. Néha jó irányba indulunk, néha nem. Néha a rossz irányba fordulunk, megkeressük az ösvényt, ami visszavezet a saját utunkra, és tanulunk belőle.
Néha, az úton találkozunk emberekkel. Eldöntjük, hogy az utunkat úgy építjük tovább, hogy keresztezzék-e az övéivel. Ha sok kereszteződést teszünk bele, akkor lesz jó barátunk. Ha még sátrat is verünk néhány kereszteződésben, akkor igaz barátokra tettünk szert.
Aztán van, akivel összetalálkozunk. Leülünk egy fa tövében. Jól érezzük magunk. Majd egyre több fa tövében üldögélünk, egyre sűrűbben. Majd úgy építjük az utunk, hogy sok kereszteződés legyen, majd aztán úgy, hogy szorosan egymás mellett menjen a két út. Már-már egyé válik, de azért van én szélem és te széled. Van egy-egy le és felhajtó sáv, mert kell.
Mert nem lehet egy úton mennie két embernek. Csak együtt lehet menni. Két úton. Együtt, kézen fogva. De sosem ugyanaz az út, sosem…
Olvasd végig a Magabiztos nő blogon!
