Mindig más voltam egy kicsit. Azt hiszem, már születésemtől kezdve különálló voltam, elvoltam a saját kis világomban a gondolataimmal. Amikor három-négy éves voltam, vidéken laktunk. És olyan jól elvoltam, hogy fölvettem mamám óriási kék selyem hálóingét, és abban rohangásztam az udvaron, miközben ilyen nem létező lényekkel beszélgettem. Ez nagyon vicces volt, és mindenkire frászt hoztam, mert elbújtam sötét sarkokban, aztán hirtelen előurottam, és fura hangokat adtam ki, morogtam, és mindenki jól megijedt tőlem. Meg az óvodában is mindig én kergettem a fiúkat, mert olyan játék volt, hogy fogócskázzunk, és persze én voltam a legjobb futó. És így futkároztunk meg rohangásztunk. Ezért büntibe is kerültem, mert mindenki megpróbált utánozni, persze befulladtak meg orra estek, mert hát… nem sikerült nekik. Úgyhogy ezért ültem büntetésben. Mondjuk, szerintem hülyeség volt ezért büntetésben ülni…
Amikor általános elsőbe mentem, akkor Anya katolikus iskolába íratott, mert úgy volt vele, hogy hát katolikusok, biztos odafigyelnek a gyerekekre, meg megértik őket, meg kedvesek, meg satöbbi. Hát ez az, amit az ember gondolna arról, hogy egy vallásos hely… igen, na persze. Hát ne is kelljen mondanom, hogy ott én voltam a fekete bárány az egész iskolában. Pedig szerintem nem csináltam semmit, de úgy utáltuk egymást kölcsönösen az osztályfőnökömmel: ő mondott valamit, én meg elengedtem a fülem mellett szépen. Aztán arra jutott, hogy persze, fogyatékos vagyok, és elküldtek ilyen-olyan vizsgálatra, ahol megállapították, hogy semmi bajom nincs, tökéletes vagyok. Úgyhogy elsőben el is kerültem egy másik iskolába.
Ott minden szünetben bunyózás volt, úgyhogy általános másodikban már tök jól verekedtem, mert hogyha nem verekedtél, akkor téged vernek. Én persze jó erős voltam lánynak is, úgyhogy a fiúkat is simán levertem. Aztán harmadikban megint átkerültem szintén katolikus iskolába, egy másikba. Ott aztán lehúztam négy-öt évet, hatodikig. Utána megint átkerültem egy másik iskolába, és nyolcadikban megint átkerültem…
Pedig én tényleg nem csináltam semmit, nem szóltam senkihez… nem is érdekelt, mi van a többi gyerekkel. Annyira nem érdekelt, hogy ők akkor eljátszogattak a kis játékaikkal, hát engem az nem érdekelt, kártyázzanak, ahogy akarnak, felőlem… olvastam a kis könyvecskéimet, és elvoltam magamnak. Aztán nyolcadikban kitalálták, hogy “Démonka”, és így hívott az egész osztály. Amúgy nem tudom, hogy honnan jött, egy szót nem szóltam én senkihez… és nem is voltam ilyen sötét, szóval nem öltöztem se sötétbe, se darkba, se nem tartoztam semmilyen irányzathoz vagy csapathoz…
Folytatás az Alternatív iskola alternatív nézőpontból blogon!
