A gyerekmedencében voltunk. Mint ahogy minden délelőtt a nyaralásunk alatt. Egyrészt mert kánikula volt, és ilyenkor nyilván a fürdőzés a legkellemesebb elfoglaltság, másrészt, mert az ebédünket a fürdő éttermébe szóló költségkeretünk terhére fogyasztottuk.
Bence hol magányosan rótta a köreit az 5 csúszda, egy vízköpő teknős és egy vízontó gomba között, hol engem is magával rángatott. Már vagy négy napja azon melóztam, hogy legalább egy haverra szert tegyen, de sajnos még akkor sem volt hajlandó játszani a korabeliekkel, ha valamelyiknek ugyanolyan fürdőgatyája volt, mint neki, ha kölcsönadta az úszószemüvegét kipróbálásra, vagy ha valamelyik kifejezetten játszani hívta. Ő csak ment, mászott, ugrott, vizet nyelt és köpött rendületlenül, mint aki se lát, se hall.
Aztán egyszer csak fura dologra lettem figyelmes. Bence épp a hármas csúszda tetején lévő pallón igyekezett a legmagasabb csúszda felé, amikor egy idős bácsi segítő kézfogására támaszkodva egy zöldbugyis, “monokinis”, szőke, göndör copfot viselő, barna szemű kislány totyogott el mellette. Bence meglátva őt irányt váltott, és mintha az imént célba vett legmagasabb csúszda soha nem is létezett volna, elkezdte követni a kislányt.
Ez volt az a pillanat, amikor eldőlt minden. Nem láttam a gyereken villámcsapást, sem döbbenetet, ő egész egyszerűen ettől a találkozástól csak sarkon fordult, és ment a kis csaj után. Le a lépcsőn, ki a gyerekmedencéből, át a hullámmedencébe. Nem érdekelte, hogy nincs rajta karúszó, az sem, hogy ezerszer megbeszéltük, hogy nélkülem nem mehet el sehová, sőt az sem érdekelte, hogy jövök-e utána vagy sem. Ő csak ment, mint akit megbabonáztak…
Folytatás a HepiAnyu blogon!
