Pedig nem érkezik az újabb gyermekáldás, nem dobog a szívem alatt egy másik életé, csupán szeptember elsején Hetti óvodába megy. Kedden átesünk az első nagy elengedésen… Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy nem kellett visszarohannom dolgozni, így már három éve itthon “lógatom a lábam” Hettivel, január közepe óta Hesznával és Mirkóval kézen fogva. Örültem, hogy nem kellett bölcsibe adnom elsőszülöttünket, mert hiszem, hogy aki megteheti, maradjon otthon a gyerekével kerek három évet.
Ez idő alatt sosem éreztük hiányát az ellátási-nevelési-oktatási intézményeknek, mert minden napra más-más programot szerveztem, hétfőtől vasárnapig elhagytuk a négy falat. Nem maradt ki semmi az életünkből, Hettiből egészséges, mindenféle világot látott, csillapíthatatlanul kíváncsi, pezsgő-nyüzsgő kisember csírázott. Testvérei születése után kicsit megpihentünk, de pár hét elteltével ismét útnak indultunk, immáron négyesben. Hét hónapja négyen fogjuk egymás kezét ébredéstől kora estig, amíg haza nem érkezik a mi apukánk. Ikerbabakocsival hintáztunk és homokoztunk, troliztunk és állatkerteztünk.
Négy keréken és négy lábon vásároltunk, könyvtáraztunk és barátoztunk. Négyesben takarítottunk, sétáltattuk Bingót és jártunk orvoshoz. Hetti, Heszna, Mirkó és én elválaszthatatlanok voltunk napközben. A Hármak és én, az Aprók, a Nagyobbacska és én, 2H+1M meg én. A nap jelentős része csak a miénk volt. Négyünké.
A folytatásért kattints a Rellablogra!
