Horgászfeleségként egy szót nem akarok hallani: azt, hogy “hal”!

Az idő mindent megszépít. Lehet, de az ez évin sokat kell dolgoznia… A felkészülés jegyében egyre több cucc kezdett bekúszni a lakásba, csak úgy észrevétlenül. A férjem az összes estéjét azzal töltötte, hogy a horgokat kötötte, tette ide, tette oda, de az ebédlőasztal, na az szent, azon eszünk, oda nem pakolunk ilyesmit. A fiam is lázasan készült, minden programját átszervezve, mert a pecaverseny, az pecaverseny.

Egyik este gyanútlanul szedem a tányérokat az asztalról, és valami igen megszúrta az ujjam. Nézem, hát egy horog, mely egy méteres zsinórban folytatódott. Nagyon untam már a mozgalmat, így ez most kapóra jött. Indián csatakiáltás és jajveszékelés közepette kezdtem rázni a karom magasra emelve, gondoltam, ez így jó illusztráció lesz. Egy horog a kezembe fúródva, talán visszaszorul a sok oda nem való holmi. Hát az a hülye horog nem kiakadt, és mire összefutott a ház, már csak annyit tudtam mondani, hogy ez az ebédlőasztal, meg milyen veszélyes ez így, de persze vérezni nem vérzett, visszaakasztani már nem volt időm, horog híján nem hittek nekem. Kiröhögtek, és ment minden tovább.

A tűrőképességem végére értem, de mindegy, holnap véget ér a rémálom, reggel indul a verseny.
Megnyugodva álomra hajtottam a fejem.

A folytatásért kattints a Cinnamon 4x caféblogra!